– Van itt nálam egy idézet Steve Hofmeyr dél-afrikai énekestől…
– Nahát! [Nevet.]
– „Ha úgy gondolod, hogy a dél-afrikai farmerek lemészárlása nem eléggé népirtás, kérdezd meg őket a földjükről, a nyelvükről, a vallásukról, az oktatásukról, az egyetemükről, az örökségükről, a műemlékeikről, a biztonságukról, a méltóságukról és a rájuk és gyermekeikre kényszerített faji alapú szabályozásokról!”
– Hm… Igen….
– Ezt egy olyan cikkben találtam, amely tagadni próbálta, hogy a fehérek ellen gyűlölet-bűncselekményeket követnek el a „szivárványországban”. Sok ilyet olvastam – nem viccoldalakon, pedig némelyik egész egyszerűen csak arról szólt, hogy fehérek nem válhatnak a rasszizmus áldozataivá, mert a rasszizmus olyan dolog, amit a csak a fehérek követnek el. Fordított esetben ez sima rablás, hétköznapi emberölés és így tovább.
– Nos, azzal a kérdéssel senki sem szeret foglalkozni, hogy a Dél-Afrikai Köztársaság sikeres ország-e vagy sem. Mert nem az. Széles körű egyetértés van abban, hogy kudarcot vallott. Viszont az egy lényeges kérdés: hogy mekkora a kudarc, és hogyan lehet leírni? Azt hiszem, ez az, amire Hofmeyr utal. A fizikai erőszak egy dolog, bizonyos területekre jellemző, igen, de egy népet nem csak így lehet üldözni, hanem kulturális erőszakkal is. Tehát úgy is, hogy megtagadjuk tőlük a jogot, hogy a saját nyelvükön tanuljanak, bezárjuk az egyetemeiket vagy átvesszük az iskoláikat, és előírjuk, hogy a gyerekeiknek mit kell tanítani a történelmükről és önmagukról; vagy elvesszük a földjeiket, és így tovább. Ennek a sokrétű támadásnak vagyunk kitéve. A támadásnak az ellen, akik vagyunk; az identitásunk ellen. És ez nagyon aggaszt minket.
– Ugyanazok, akik szerint az EU-nak szinte mindenkit be kell fogadnia, és támogatnia kell az önmegvalósításban, erre azt szokták mondani, hogy a búrok megérdemlik a sorsukat a gyarmatosítás és az apartheid miatt.
– Ez a furcsa szelektív erkölcs a nyugati világ nagy részére jellemző, de a világ más részein is előfordul.
Ernst Roets szerint az afrikánerek helyzete ironikus, hiszen minél inkább elnyomottá váltak, annál sikeresebbek lettek
Fotó: MH/Török Péter
– Igen, viszont ez egy csúnya önellentmondás, ráadásul ezekből a jóemberkedőkből időről időre kibukik egyfajta felsőbbrendűség, nem gondolja?
– A múltat sokan hajlamosak egy modern szemüvegen keresztül szemlélni. Azt hiszik, a történelemben mindenkinek ugyanúgy kellett volna gondolkodnia, mint nekik. Roger Scruton ezt kronológiai sznobizmusnak nevezte. Akikről most beszélünk, abból indulnak ki, hogy mivel mi „jobban” élünk, mint az őseink, mindent jobban is tudunk náluk. Ehhez társul a kettős mérce: amikor arról van szó, hogy a fehérek valami rosszat tettek, azt ki kell hangsúlyozni, reflektorfénybe kell állítani, mások esetében viszont mindig megértést kell tanúsítani.
– Melyik lenne a helyes nézőpont?
– Dél-Afrikának hosszú történelme van. A múltban történtek nagyszerű dolgok, számos példa van nagyszerű együttműködésekre a különböző faji csoportok között. Az afrikánerek vagy a búr népesetében is. De voltak súrlódások. És néhány rossz politikai elképzelés. Mindazonáltal, ha a dél-afrikai történelemmel a mainstream narratívából találkozik az ember, egy nagyon szelektív, szélsőséges perspektívát kap. És igen, vannak dolgok, amelyeken dolgoznunk kellene. Az apartheid rendszer például nem volt fenntartható, meg kellett változtatni. Ennek belátása fontos. De ugyanilyen fontos az a tény is, hogy az afrikánerek óriási mértékben hozzájárultak Dél-Afrika fejlődéséhez. Olyannyira, hogy a jelenlegi kormány 30 éven át nagyrészt ingyen lovagolt az előtte lévő kormány által kifejlesztett infrastruktúrán. Úgy vélem tehát, hogy a jövő útja az, ha objektíven tekintünk a múltba, hogy lássuk, mi volt jó és mi volt rossz; tanulunk a hibákból, de elismerjük a jó dolgokat is, és tanulunk azokból is.
– A holland sajtóban olvastam korábban olyan esetekről, amikor afrikánerektől tagadták meg a menedékjogot. Egyébként a fentebb említett kétszínű érvekre hivatkozva. A többség azonban szemmel láthatóan ragaszkodik a szülőföldjéhez, és „feltalálja” magát. Mi a túlélési taktikájuk… Vagy inkább: mi a sikerük titka?
– Az afrikánerek globális mércével mérve jólétben élnek, annak ellenére, hogy súlyos diszkriminációnak vagyunk kitéve. Dél-Afrikában több mint száz faji törvény van, amely a fehér embereket sújtja. Ironikus, hogy van némi összefüggés a megkülönböztetés és aközött, hogy a körülmények dacára egész jól megy nekünk. Mivel kiszorítottak minket például az államigazgatásból, így arra kényszerültünk, hogy vállalkozóbbá váljunk. Ezért minél inkább elnyomottá váltak az afrikánerek Dél-Afrikában, annál sikeresebbek lettek. Mindeközben a különböző fekete közösségek közül néhány teljesen kiszolgáltatottá vált. A kormány alamizsnájától függenek, és ez megnehezíti a munkához jutást. Persze, ez csak még nagyobb céltáblává tesz minket. A történelem során gyakran a gazdag kisebbségek a legnagyobb célpontok. Ruanda jó példa erre Afrikában, de persze Európában is megtörtént, ami megtörtént. Mindenesetre – és ez a válasz a kérdésre – én úgy gondolom, két nagyon fontos tanulság van: az egyik, hogy ne függjünk a kormánytól; nem lehet csak a kormányra bízni a problémák megoldását. A másik – a közösség ereje.
– Innen nézve ez egy kicsit furcsán hangzik. Úgy értem, Kelet-Közép-Európában az embereknek szerintem különösen fontos, hogy az állam gondoskodó legyen. Túl azon, hogy lehetőségeket teremt, de nem tölt ki minden teret. Errefelé egyszerre szeretjük a szabadságot és a biztonságot.
– Magyarországon konzervatív kormány van, így ez itt talán egy potenciális vakfolt az emberek számára. Ettől függetlenül nem árt észben tartani, hogy ez egy kivételes helyzet. A jólétnek és a jó államnak megvan a kockázata. Az emberek könnyen hozzászoknak ahhoz, hogy a kormány mindent megold. Ezzel viszont bizonyos értelemben lemondanak a felelősségükről. Aztán ha valami baj történik, sokként éri őket. Arra akarok kilyukadni, hogy abban a pillanatban, amikor az emberek elkezdik azt gondolni, hogy nekik nincs teendőjük, a kormány majd megoldja a problémát – akkor kezdődik a probléma.
