– A rendszerváltáskor nagy reményeket fűztünk a nyugati csatlakozáshoz, ami 2004-ben az Európai Unióhoz történt csatlakozással teljesedett ki. Ennyi idő alatt mennyire váltunk valóban felkészültté?
– Az 1980-as évek végétől már visszafordíthatatlan az a magyar szándék, hogy a fejlett nyugathoz tartozzunk. Jóllehet a fejlett világba történő integrálódásunkat nemzetközi tényezők nagyban segítették.
Mint ahogy 1945-ben, a háború vége felé, az akkori nagyhatalmak megegyeztek, hogy Közép-Európa szovjet érdekszférába tartozzon, ugyanúgy a genfi, a reykjaviki, majd később a máltai egyeztetéseken a megroggyant Szovjetunió „elengedte” a közép-európai nemzeteket, megszűnt a hidegháború időszaka, a világ egypólusúvá vált, a Nyugatra való ráutaltságunk meghatározó lett.
Ebben a nagyhatalmak által is „egyengetett” térben Magyarország a rendszerváltozási folyamat éllovasa lett. Jó alapjaink is voltak a sikeres átmenethez, hiszen az 1950-es évek közepének reformjai, majd az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmus bevezetése már az akkori szocialista tervgazdaságon belül a piaci viszonyok, az erősebb anyagi érdekeltség kibontakozást segítették. Tény az, hogy a piacgazdasági előzmények nálunk voltak a térségben legrégebbiek, sőt az 1980-as évektől is nálunk voltak a legkorábbi és legerősebb törekvések a piaci rendszerre történő átállásra, ám az európai uniós integrációs folyamatban, ilyen előzményekkel, többet is elérhettünk volna. A magyar egy bátor, innovatív, befogadó nemzet, de amikor a nyugati működőtőke behozatala és uniós támogatások fejében a nyugati hatalmak egy számunkra idegen kulturális, ideológia, társadalmi és főleg gazdasági szabályokat is ránk erőltettek, bizony az európai uniós „jószándék” érzete sokunkban szertefoszlott. Mi végrehajtottuk azokat az intézményi reformokat, hatályosítottuk azokat a piaci szabályozókat, amelyeket elvártak tőlünk, mégis tizennégy évig késlekedett a teljes jogú EU-tagság, majd 2004-től – leszámítva az utóbbi éveket – ugyan kaptunk EU-s forrásokat, ám időközben egy a világgazdasági versenyben egyre inkább teret vesztő Európai Unióban találjuk magunkat. A fejlettségünk a másfél évtizedes felkészülési időszakban, de a 20 éves EU-tagság után sem érte el azt a szintet, amelyet elvártunk volna. Ebben pedig felelőssége van az Európai Uniónak, hiszen az 1990-es évektől, a piacaink feladatásásának, a védővámjaink leépíttetésének, az iparunk és mezőgazdaságunk beáldoztatásának idején nem ezt ígérték.
– A magyar gazdaság 2004-ben már készen állt arra, hogy az uniós szabadpiacon is versenyképes legyen?
– A szocialista tervgazdasági rendszer vége felé nyilvánvaló volt, hogy az állami nagyipar befulladt, versenyképtelenné vált. Eladósodtunk és a társadalom anyagi, életszínvonal igényeit egyre kevésbé tudtuk kielégíteni. Így adódott, hogy a nyugattól működtőkére, fejlett iparra, az államadósságunk további finanszírozására és a lakosság igényeinek jobban megfelelő áru és szolgáltatás volumenre van szükségünk. A nyugat ezt garantálta, de súlyos árat fizettünk érte. Elveszítettük a gazdasági önállóságunkat, szuverenitásunkban visszafejlődtünk.
A nyugati cégek mögött álló uniós szervezetek és az Egyesült Államok velünk szemben alkalmazott támogatási politikája annak függvénye volt, hogy mi mennyit engedünk, milyen mértékben adjuk át a gazdasági terünket. Ebben a folyamatos nemzeti érdek és önfeladási folyamatban mi önállótlanokká váltunk, folyamatosan függők lettünk, az önálló gazdaság- és társadalompolitika esélye rohamosan csökkent.
Olyan nemzeti iparunk és hatékony mezőgazdaságunk, amivel mi versenyképességet prezentálhattunk volna, nem volt, és nem is lett. A bejövő működőtőke, a gyárak, a kereskedelmi láncok ugyan emelték az ipari kultúrát, szélesítették a kínálatot, csatlakozhattunk a globális világhoz, viszonylag alacsony színvonalon az értékláncokhoz, ám mindezt a nyugat gyámsága alatt valósíthattuk meg. Így egy külföldi működőtőke, pénztőke és árufüggő gazdaság lettünk. Versenyképességünk 2004 előtt, de 2004 után is csak a Magyarországon működő külföldi vállalatok hatékonysága által lett értelmezhető. A rendszerváltozáskori problémáink nem oldódtak meg teljes körben, mert a nyugati technológiával működő gyárak a rendszerváltozáskor munkanélkülivé váló másfélmillió munkavállalót nem foglalkoztatták vissza.
Az 1990-ben fennálló 21 milliárdos külföldi államadósságunk pedig 2010-re már 140 milliárd dollárra emelkedett.
A lakosság fogyasztási igényeit, az önkormányzatok beruházáséhségét pedig hitelekből, jobbára devizahitelekből biztosították. A magyar gazdaság és társadalom hitelfüggő lett, amely a rendszerünk fenntarthatatlanságát hozta a kétezeres évek első évtizedének végére. Ez az európai beolvadási folyamat merőben más lett, mint az ezer évvel korábbi. Az államalapítás idején önálló akaratunkból, az irányítás jogát megtartva lettünk egy erős európai nemzet. Ezer év elteltével, két vesztes világháborút és negyven év szovjet megszállást követően pedig olyan gazdasági-társadalompolitikai mintát importáltunk, amivel az európai nemzetek sorában sokáig nem foglalhattuk el a nekünk járó méltó pozíciót.
– A csatlakozás óta eltelt 20 év alatt az uniós tagság előnyeit mennyire tudtuk kihasználni?
– A 2004 utáni 20 évet ketté választanám. 2004 és 2010 között az ország liberális politikai vezetése a nemzeti érdek önfeladását, mondhatni tökélyre vitte. Alapvető, még megmaradt nemzetgazdasági ágazatok privatizációja, nyugati érdekkörbe adása következett be, miközben a magyar költségvetési politika összeomlott. A nemzeti vagyon felélésével és privatizációjával párhuzamosan folyamatosan emelkedett a költségvetési hiány és az államadósság. Az eladósodás a vállalati, az önkormányzati és a lakossági szektorra is átterjedt. A nemzeti önerő hiánya az államháztartási és a magánszektorban is általánossá vált. Kaptuk ugyan a felzárkózási pénzeket az EU-tól, ám azok egy feneketlen költségvetési lyukat tömtek, illetve koncepciótlan beruházásokba lettek beöntve.
A szerencsétlenül felhasznált EU-s források fejében persze az EU elvárta Magyarországtól, hogy a beáramlott nyugati tőke profitszerzési feltételei zavartalanul működjenek.
Legyen állami forrásokból kiképzett munkaerő, az legyen olcsóbérű és legyen költségvetési keretből biztosított infrastruktúra. A liberális kormányok által alkalmazott pénzügyi politika a nyugati működtőke kiszolgálását, és az ennek fejében az EU-tól kapott költségvetési források észszerűtlen felhasználását hozta, vagyis egy szerencsétlen, alávetett konstrukció alakult ki. Nagy árat fizettünk az EU-csatlakozásért, de még nagyobbat a nemzeti érdekek uniós szempontok alá rendeléséért.
– Ezek a problémák mennyire voltak előre láthatóak 2004-ben?
–A fejlett nyugat-európai országokban alkalmazott piacszabályozási rendszerek több évszázados múltra tekintenek vissza. A fejlett országoknak más az ipari kultúrája, más a társadalmuk igényszintje. Fejlett piacgazdaságban a piaci gyakorlat már a vállalkozások, vállalkozók alapkészsége. Ott volt idő a piacgazdaságot „begyakorolni”. Nyilván, ha egy kiegyenlített, fejlettek alkotta mezőnyben, és főleg konjunktúra időszakban állami támogatásokat biztosítanának, az a verseny szabályait sértené, a nem támogatottakra nézve pedig egy előnytelen piacbefolyásolás, versenytorzítás lenne. De egy szocialista tervgazdaságból éppen kiszabadult, a piacgazdaságot éppen csak ízlelgető közép-európai országban a friss vállalkozásoknál nem versenyromboló, hanem versenyépítő hatású lett volna az állami támogatás. Nos, mitőlünk ezt a lehetőséget az Európai Unió elvonta.
Le kellet építeni a Nemzeti Bank kedvezményes kamatozású, hosszabb futamidőre szóló beruházási hiteleit, alá kellett vetni magunkat a tőke-, a pénz, a munkaerő és az áruk-szolgáltatások szabad áramlásának. Vagyis, nem adóztathattuk meg a nyugati cégeket úgy, ahogy az adóerőképességük azt lehetővé tette, a magyar költségvetés igényelte volna.
A saját, nemzeti tulajdonban lévő vállalatainkat, főleg a mezőgazdasági-élelmiszeripari termelőket pedig állami tőke és hitel lehetőségek nélkül hagyták a liberális kormányok. Ráadásul a dömpingáras nyugati termékek is rájuk özönlöttek. A hazai termelők védelmét felszámolták. A privatizációs folyamat a nyugati befektetők érdekei szerint ment végbe, sokszor áron alul történt az értékesítés, a tulajdon átvétele után a gyárat leállítva, a belföldi és a külföldi piacait a nyugati anyacéghez átirányítva, munkaerőt szélnek eresztve. Egy erős, elkötelezett nemzeti érdekérvényesítő politikával, mint amilyen 2010 után épült fel, elkerülhető lett volna. Mi nem azt fájlaljuk, hogy piacgazdaság lett Magyarországon, hanem azt, hogy ez átmenet nélkül, lényegében ránk erőltetett formában és ütemben történt. Az 1980-as évek végén a lakiteleki gondolat szociális piacgazdaságot, lényegében a hazai tulajdonban álló kis- és középvállalkozásokra, működőképessé tett mezőgazdasági termelőkre alapvetően épülő piacgazdaságot célzott meg, nem pedig a nemzetközi nagyvállalatok által uralt országot.
– Jelenleg melyek az uniós gazdálkodás legnagyobb problémái?
– Egy olyan gazdasági-politikai szövetség erőltette ránk az egyoldalú, számunkra előnytelen piacgazdasági szabályait, amelynek világgazdasági súlya, versenyképessége folyamatosan romlik.
Az EU-hoz való tartozás rövidesen több hátrányt, mint előnyt jelenthet. Nem mindegyik uniós tagállam része az európai monetáris uniónak, vagyis a fiskális és a monetáris kormányzás elválik, mondhatni nem összehangolt.
Az unió javítására hivatott reformok, mint a 2000-es Lisszaboni Stratégia kudarcot vallott. Nem lett az EU a világ legversenyképesebb tudásalapú gazdasága. Az EU 2020 stratégia, az intelligencia-, a fenntartható és befogadógazdaság koncepció ugyancsak nem hozta a várt eredményeket. A 2021-es „cselekvési terv” 2030-ra megcélzott irányai, mint a foglakoztatási ráta emelése, a szegénységben élők 15 millió fővel való csökkentése, a felsőoktatásban résztvevők 60 százalékra emelése ugyancsak megalapozatlan. Különösen a migráció EU-tagországokra nehezedő terhei és a viszonylag olcsó orosz energiabeszerzésektől való elszakadás következtében. Az USA politikai érdekeinek alárendelt uniós gazdasági vonalvezetés, egyidejűleg az európai csúcságazatokra, atomenergetikára, autóiparra, informatikára nehezedő távol-keleti offenzíva lassan azt hozza, hogy az Európai Unióban egyharmad Egyesült Államok, egyharmad Távol-Kelet lesz, és mindössze egyharmad Európai Unió marad. Nekünk pedig érdekünk, hogy a világ gazdaságának újra pozícionálása során ne a gyengéhez, hanem az erőshöz kötődjünk.
– Az eltelt évtizedek pénzügyi egyenlegét meg tudná vonni? Gondolom azért abba egyetért, hogy több pénzt kaptunk az EU-tól, mint oda befizettünk?
– Ha pénzügyileg, könyvelési oldalról nézem, úgy több pénzt kaptunk az Európai Uniótól, mint oda közvetlenül, nemzeti pénzügyi hozzájárulás formájában befizettünk,
ám ha hozzávesszük, hogy az európai csatlakozás fejében a liberális kormányok a teljes magyar gazdaságot az EU érdekei alá rendelték, úgy azzal pontosítanék, hogy az Európai Unió nekünk nem támogatást, hanem törlesztést fizet, és máig nagyon-nagy összeggel tartozik. Sajnos az utóbbi években még ennek az erkölcsi kötelezettségének is csak akadozva tesz eleget.
Fontos eredmény ugyanakkor, hogy míg 2010 előtt a magyar közbeszerzéseken jobbára nyugati vállalatok nyertek, lényegében az odaadott támogatást vissza is vitték, mára viszont a magyaroké a meghatározó hányad.
– Ha a mérleget vonunk, mennyire lehetünk elégedettek az elmúlt 20 esztendővel?
– Lehetett volna jobb is. Lehetett volna eredményesebb is az integráció. Igaz az ipari kultúránk, műszaki bázisunk megújult. Számos társadalmi és gazdasági intézményünk, struktúránk az integráció hatására korszerűsödött. Nyitottak lettek a határok. A Trianoni diktátum idején elszakított nemzettársainkat jobban, közvetlenebbül elérjük. De mindezért nagy árat fizettünk. Ugyanakkor azt gondolom, egy erős, folyamatos nemzeti érdekérvényesítéssel további eredményeket tudunk elérni. Az Európához tartozás, az európai uniós intézményekkel való további együttműködés számunkra nemzeti érdek és további versenyelőnyöket adhat. Tartsuk meg a rokonságot, de értessük meg Brüsszellel, hogy nem egy szegény, alárendelt rokon formájában szeretnénk az európai család tagjai maradni.
