Jó néhány jelenkori festőművész figyelmét köti le mindaz, ami a városban történik, és különböző megfogalmazásban sorozatokat készítenek a budapesti benyomásaikból. A kortársakat pop-up tárlatokon bemutató Stabdby Projekt tagjai úgy döntöttek, hogy kiállítással ünneplik Budapest 151. születésnapját, ezért igyekeztek azokat a kortársakat összerendezni, akik a város ihletésében alkotnak.
A 11. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó zászlófelvonásával egyidőben nyitott meg az Álmatlanság kiállítás, a Nemzeti Színházhoz tartozó Zikkurat Galéria termeiben.
A MITEM zászlófelvonásán Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház igazgatója a közeledéséről, a kulturális találkozásokról szólt. Mint mondta, ezt az érzékeny összetartozást igyekezett bemutatni a számunkra lehetetlennek tűnő vállalkozás tavaly, amikor Simet László artistaművész a levegőben egy drótkötélen átsétálva kötötte össze Budát Pesttel. A város születésnapjának kétségkívül a legeredetibb, egyben leginkább lenyűgöző művészi megnyilvánulása volt az emberfeletti akció.
Weiler Péter Álmatlanság Szaturnusszal című képe úgy született, hogy Eke Angéla színésznővel készített fotósorozatot, akinek a feje alatt egy talált kanna látható
Fotó: Álmatlanság sajtó
A nagyvárosi életérzés sokféleképpen megfogalmazható, az állandó ébrenlét és lüktetés bizonyosan a városi lét sajátja. A nyughatatlanság miatt kapta az Álmatlanság címet a Nemzeti Színház Zikkurat Galériájába rendezett tárlat, noha az azonos című Takáts Márton olaj-vászon kép éjszakai Szabadság-híd részletét valójában a belső békétlenség szülte.
„Nehéz periódus volt, amikor heteken keresztül nem aludtam, éjjelenként sétálgattam a városban. Külön privilégium, amikor azután láthattam meg a hidat, amikor leoltották a díszkivilágítást, és a szerviz fények járták át. Egyfajta vigasz, hogy belső tusa eredményeként vagyok ébren, mégis olyan pillanata tárul fel a városnak, amit egyébként nem szoktunk látni” – mondta lapunknak a művész.
A kékesszürke Hajnali Duna hasonlóképp misztikus kora reggeli Duna-ábrázolás, ijesztően szép látvány, szintén Takáts Mártontól.
„Először festettem egy fekete vagy sötétebb hátteret, és arra vittem fel a világosabb színeket. Mivel ez egy állandó kérdés, hogy hol van az a pont, amikor abba kell hagyni, mindig nagyapám Bartha László festőművész szavai jutnak eszembe. Azt mondta, hogy a festő a nézőt a keresztútig vezeti, aztán magára hagyja. Az alkotó nehezen találja meg, hogy hol van az a bizonyos elengedés. Ennek a festménynek azért van kissé nyomasztó hangulata, mert meghagytam az alapfestést” – fogalmazott.
A kiállítás szervezői az Esős lánchidat is szerették volna bemutatni Szikra Ágnes városi munkái közül, amely elmosódottságában egészen szürreális képzetet teremt a hídból. Ezt a képét régen eladta már a művész, így a mostani tárlatra három Budapest-hangulatot hozott.
Az alkotó mestere az esős képeknek, munkái egyébként is sokkal közelebb állnak az érzékszervi tapasztaláshoz, mint a valóságot híven mutatni szándékozó alkotásokhoz. Egy eső utáni élmény szülte az Almost in the sun című képet is, amelyen csak dereng a város. Távolban kirajzolódik néhány háztető, antenna, torony, és repülő állat, de sokkal hangsúlyosabb a szemünk előtt lassanként felszáradó esőcsepp az ablaküvegen, amelyen keresztül figyeljük a távolt. Szikra képe minden megtekintéskor újabb titokra mutat, de nem engedi, hogy megfejtsük.
A kiállításhoz illesztette a képcímet Weiler Péter, a digitális munka az Álmatlanság Szaturnusszal nevet viseli. A kép története egy városi fotósorozat születése, amikor Eke Angéla színésznőt fényképezte a művész, sok-sok teret és beállítást kipróbálva. „Esti órákban találtunk egy kannát, a színésznő lefeküdt a földre, feje alá tette, miközben a mesterséges fény, az utca fénye világította meg. Az a látvány érdekelt, ahogy az utcai fény úrrá lesz a Szaturnusz igazi világán” –mesélte.
Jellemzően Weiler a részleteket, a tárgyi valóságot ragadja meg digitális munkáin, a művészt a városképbe belenyúló mesterséges tartozékok ábrázolása érdekli. Akár a parabola antenna, vagy a légkondicionáló berendezés, amelyek mint valami rettenetek ránehezednek a városra.
Az Álmatlanság című kiállítás tizennégy kortárs alkotója között feltűnnek olyanok is, akik nem a város festői, de mégis friss munkáik között találunk budapesti képet is. Verebics Kati Ferenciek tere részlete a Ferences templom egy töredékét ábrázolja speciális perspektívából. Maga a művész egyébként itt a templom toronnyal „összenőtt” házban egy műteremlakásban alkot, a most bemutatott épületrészlet azonban az utcáról készített látvány.
Kőhajításnyira innen az a klasszicista épület, amelynek kapuzatát festette meg Bucskó Mihály 2010-ben, a két elszürkült görög istenről, akik a vállukon tartják az épületet. Bucskó tekintete olyan épületrészen ragadt meg, amelyet szinte nem veszünk észre a porlepte Kossuth Lajos utcában. A belváros szívében, ahol szinte minden egyes műemlék festmény lehetne, történetük van, de az elszürkült homlokzaton már-már láthatatlanok a puttók és épületdíszek. A One című festmény ezért egyben segélykiáltás is a műemlékek megtartásáért.
Szikra Ágnes Almost in the Sun című képét egy eső utáni élmény szülte
Fotó: Álmatlanság sajtó
Szabó Ábel városi munkáit jól ismerik a kortárs tárlatok látogatói. A művész a külvárosi magányt és az elidegenedést leginkább fotórealista stílusban szereti megmutatni, nagyméretű alkotásain ezért ritkán tűnik fel ember, ha igen, az aszfaltdzsungel végtelenje őt is elnyeli. Érdekes, hogy Gesztelyi-Nagy Zsuzsa a paneltömbbe rejti a magányélményt, egyben az érzést a toronyszerű épülettel behelyettesítve városi szintre emeli.
A különös formájú, kacskaringós Zikkurat Galériát mindenki máshogyan hívja. A kiállítás-megnyitón volt, aki fagylaltnak nevezte, volt, aki kakaós csigának vagy piramisszerű építménynek. Legjobban az tetszett, amikor azt kérdezték, hogy „abba’ a kis buckába’ van a tárlat?”.
A Müpa és a Nemzeti közötti „kis bucka” három héten keresztül várja közel negyven képpel a látogatókat.
