2024. március 31. vasárnap. 15:26
Frissítve: 2024. március 31. 15:57
Az ars poeticáról, a (költői) hitvallásról beszélünk még mindig. Eredete Arisztotelész Poétikája, illetve Horatius De arte poetica című munkájáig vezethető vissza. A reneszánsz és a klasszicizmus is visszatért az ókori szerzők tanításaihoz. A francia Boileau Költészettanában a drámai hármas egységről a „Történjék egy dolog egy időben s egy helyen” sokat idézett instrukciót adta. A hármas egységről szóló kommentár ugyan korábbról származik (a 16. század közepén az itáliai humanista, Castelvetro tartotta egylényegűnek a cselekmény egységét a hely és az idő egységével), érvényes maradt a horatiusi elv: „az alkotás formai szférájában felhalmozott tapasztalat” továbbadása.
Az ars poétika később a művész és a mű, a műalkotás és a valóság kapcsolatával is foglalkozott. Költői hitvallásjellegén túl lelki, gondolati, világnézeti önvallomásként, tudományos igényű esztétikai okfejtésként is értelmezték. A klasszicizmus költészettani közhelyeinek olvasmányos szabálygyűjteménye után lírai erejű művek születtek. Kardos László, a poétikai tanítások alakulását fölvázolva, a romantikában látta a fordulópontot. „Az oktató jelleg elhalványult, eltűnt a versekből, de továbbra is tárgya maradt a költészetnek maga a költészet […] . Az oktatás vallomásba fordult. A költő nem másokat kívánt immár megtanítani a versírás mesterségére, hanem azt a sorsszerű kapcsolatot akarta megragadni és kifejezni, amely őt a vershez fűzte.”
A 19. századi líra híres ars poeticái közt van Keats Óda egy görög vázához (1819) című verse. Tóth Árpád fordításában álljon itt két részlete! „Édes a hallott dal, de mit a fül/Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!/Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül/Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!/[…] »Igaz szépség s szép igazság! – sohse/Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!«…” Az „igaz szépség” és a „szép igazság” nemcsak jól hangzó szlogen, de utal a költői mű esztétikain túllépő hatására, az erkölcsit is szabályozó metafizikai (egzisztenciális) célkeresésre.
Baudelaire Kapcsolatok (1857) című versében, a természet templomának „élő oszlopai” közt „jelképek erdején át visz az ember útja”, s az érzékek tudják fölnyitni eme szimbólumok jelentését. Szabó Lőrinc fordításában: „Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak/valami titkos és mély egység tengerén,/mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,/egymásba csendül a szín és a hang s az illat.” Azon túl, hogy az ősharmónia („valami titkos és mély egység”) vágya szólal meg, az érzékelés határai szélesednek ki, s a fény metafizikája, akár Baudelaire szándékaitól függetlenül is, a transzcendens élményt vonja be a lírai kifejezés hatókörébe. Amikor Tóth Árpád Körúti hajnalában (1923) „Egy kirakatban lila dalra kelt/Egy nyakkendő”, a szinesztézia válasz volt az aszfalton szerteguruló „Végtelen Fény milliom karátja” képre – a nagybetűs Fénynek köszönhető nemcsak a külső látvány, hanem a belső látás is.
Verlaine Költészettan (1874) című verse már a címében is jelöli, hogy tanácsokat ad a korszerű vershez. Nem is tanácsol, egyenesen követel, ezért a „szimbolizmus programnyilatkozatának” tekinthető. Az első és záró szakaszait idézem Kosztolányi fordításában: „Zenét minékünk, csak zenét,/ezért a versed lebegőben/ragadd meg a lágy levegőben,/amint cikázik szerteszét. /(…)/Zenét minékünk, muzsikát!/Legyen a vers egy meg nem álló/lélek, mindig új vágyba szálló,/mely új egekbe ugrik át./Egy jó kaland legyen dalom,/hajnalban, az ideges szélben/mentákra üljön észrevétlen… /A többi csak irodalom.” – A verset föl kell szabadítani az értelem uralma alól, nem a gondolatközlés számít, és a nyelvi-retorikai megformáltság elé Verlaine a zeneiséget helyezte, a szinte észrevétlen, belső, lelki dallamot vélte a költői titokkeresés lényegének.
A híres magyar ars poetica-változatok Janus Pannoniustól a Pannónia dicséretével (1465) kezdődnek, és csak néhányat kiragadva, ide tartozik Petőfitől A XIX. század költői (1847); Adytól a Góg és Magóg fia vagyok én… (1905); Babitstól a Jónás imája (1939); Kosztolányitól az Esti Kornél éneke (1933); József Attila Ars poeticája (1937); Nagy László Ki viszi át a Szerelmet (1957) című verse. Természetesen sok-sok további költeményt vagy részletet lehetne a költői hitvallások közé idézni: Ady Hunn, új legenda című verséből az „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga” sort – s még számos Ady-művet az „én-versek” közül. Vagy a megítélés szubjektív viszonylagosságára is utaló Nihil című Karinthy-versből a következő részletet: „A művészetnek ne legyenek korlátai/Se ütem, se vonal, se szín./Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,/s ha nem gondol semmit, az is művészet –/És ha csak érez valamit, az is művészet/És ha neked nem, hát nekem.”
A modern művészetek kiáltványokba fogalmazott ars poeticákban fejtették ki esztétikai elveiket – ilyen az avantgárd Tristan Tzara Hogyan írjunk dadaista verset? című kiáltványa. (Ismerjük az újságcikk szavainak darabokra vágásáról, majd azok véletlenszerű sorrendjéről szóló „receptet”, viszont az elgondolkodtató, hogy: „A vers rád fog hasonlítani.”) A huszadik századi ars poeticákat összegyűjtő Sík Csaba szerint ma már nem sokat kezdhetünk a horatiusi titokkal. Mert – Hegedüs Gézával egyetértve – amit a költészetből tanítani lehet, azt nem érdemes megtanulni, amit érdemes, az pedig taníthatatlan.
A szerző irodalomtörténész
