„Román szív dobog bennem” – mondta Maria Sandu nem sokkal azután, hogy három évvel ezelőtt beiktatták Moldova elnökének. Sandu már a választási kampány során is román nacionalista húrokat pengetett, nem titkolta, hogy kettős állampolgár és megválasztása esetén az addigiaknál is szorosabbra kívánja fűzni Kisinyov és Bukarest viszonyát.
A szorosabb kapcsolat kialakításának egyik akadálya az volt, hogy Románia az EU tagállamaként köteles volt a közösségi szabályokat betartani. Például,fenntartani a két ország közötti határ- és vámellenőrzést, a kereskedelmet korlátozó különböző behozatali tilalmakat, a pénzügyi elszámolási rendszert, az uniós pályázatok protokollját, az uniós jogrendet és még hosszan lehetne sorolni, hogy mi minden mást is.
Az Európai Bizottság november elején azt javasolt, hogy az Európai Tanács – az EU állam- és kormányfőinek fóruma, a közösség legmagasabb döntéshozó testülete – kezdje meg a csatlakozási tárgyalásokat a már tagjelölt Ukrajnával és Moldovával, valamint adja meg a tagjelölti státuszt Georginának.
Magyar szempontból nem csak Ukrajna, hanem Moldova is rendkívül fontos. Az Ukrajna és Románia közé beékelt „szendvics ország” uniós csatlakozása ugyanis átrajzolhatja a térség geopolitikai térképét.
A „keleti végeken” kialakulhat egy „román tömb”, amelynek erős befolyása lehet az uniós döntéshozatalra. Gondoljunk csak bele, az Európai Tanácsban két román politikus fog ülni és senkinek ne legyenek kétségei, hogy együtt fognak szavazni. Az Európai Parlamentben is nagyobb hangsúllyal fog megjelenni a román érdek.
Sandu államfővé választása egyben politikai irányváltást is jelentett. Nem csak a Romániához való közeledés erősödött fel, hanem az Oroszországgal való enyhültebb kapcsolatoknak is búcsút lehetett mondani. Az előző elnök Igor Dodon, aki 2016 és 2020 között volt az ország legmagasabb közjogi méltósága, rendezett viszonyt tartott fenn Moszkvával. A moldovai románok és Bukarest számára ez viszont olyan volt, mint bikának a vörös posztó.
Ezen aligha lehet csodálkozni, ha tudjuk, hogy Vlagyimir Putyin milyen szívélyesen fogadta a Kremlben elnökké választása után Dodont. Búcsúzóul vendégének egy térképet is adott, nem is akármilyet. A történelmi térkép ugyanis „Nagy-Moldovát” ábrázolta, amely a mai Romániának az észak-keleti részét – Nyugat-Moldovát – is magába foglalta. Az orosz elnök nem hagyott kétséget afelől, hogy Romániával nem szimpatizál. Ez egy diplomatikus megfogalmazás ahhoz képest, amit a mindenkori orosz vezetés gondol Romániáról.
A mai határok közötti Moldova 1918 és 1939 között a Molotov – Ribbentrop paktum megkötéséig, Romániához tartozott. A szerződés hatályba lépése után viszont a Szovjetunió része lett és az is maradt a második világháború után is. A kommunista időszak végével Moldova igyekezett minél „távolabb kerülni” az orosz birodalomtól és még a függetlenség kikiáltása előtt új nyelvtörvényt vezetett be, áttértek a cirill betűs írásról a latin betűk használatára és a moldovai nyelvet – amely a román nyelv egy dialektusa – államnyelvvé nyilvánították.
Az 1991-ben kiáltották ki Moldova függetlenségét, kiszakadását az orosz birodalomból. Pontosabban fogalmazva az országnak csak egy része változtatott nemzetközi jogi helyzetén. Ugyanis Moldovának a Dnyeszter folyótól keletre eső része, Transzisztria, Dnyeszter Menti Köztársaság néven, jelentős orosz és ukrán lakossággal, már egy évvel korábban, 1990-ben kikiáltotta függetlenségét. Ennek az államalakulatnak nincs nemzetközi elismertsége, 1992-ben háború tört ki a szakadár erők és a moldovai csapatok között, amit az elszakadás pártiak orosz segédlettel megnyertek. Az oroszok a mai napig több ezer katonát tartanak Transzisztriában, annak ellenére, hogy jogilag nem ismerik el az állam létezését.
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy miért bír jelentőséggel Maria Sandu elnökké választása. Az előzőleg Moszkvával való jó viszonyt egyértelműen Amerika barát, föderális európai szimpatizáns politikára váltotta fel.
A közgazdász végzettségű Sandu 1998-tól 2005-ig a Világbank moldovai képviseletén dolgozott, 2010-ben elvégezte a Harvard Egyetem közigazgatási szakát, ezt követően két évig az Egyesült Államokban élt, mint a Világbank ügyvezető igazgatójának tanácsadója. Ez a néhány életrajzi elem segíthet Sandút a politikai térképen elhelyezni.
Sandu buzgó igyekezetében a napokban, néhány héttel az Európai Tanács december közepén tartandó ülése előtt, amikor is döntés várható Moldova tagjelölti státuszáról, úgy határozott, hogy hazája csatlakozik az EU-nak az Oroszország elleni szankcióihoz.
Sandu éppen a föderális Európa megvalósításában látja a Romániával való egyesülés lehetőségét. A nemzetállamok szuverenitásának gyengítése, bármilyen furcsán is hangzik, a Nagy-Románia megteremtésének malmára hajtja a vizet. Ugyanis, ha a kontinens minden fontos kérdésében Brüsszelben döntenének, a jó „alkalmazkodó” képességgel bíró román diplomácia biztos elérné, hogy az EU vezetői áldásukat adják a keleti periférián az új államalakulat létrejöttére. Annál is inkább, mert sem Bukarest, sem Kisinyov soha egy rossz szót szem ejtett az uniós politikáról. Vagyis a föderális Európa melletti román és moldovai kampányolás egyik „melléktermékeként” vetik fel a Romániához való csatlakozás lehetőségét.
Sandu hivatalosan „kiiktatta” a moldovai nyelv kifejezés használatát, helyette román nyelv elnevezés került. Visszaszorították az orosz nyelv alkalmazását a közéletben. Elméletileg ugyan, de Sandu már felvetette annak lehetőségét, hogy népszavazást tartsanak a Romániához való csatlakozásról, ahol ő persze igennel voksolna, ahogy ezt ki is jelentette. Egy esetleges egyesülés esetén nem két egyenrangú félről beszélünk. Románia egyszerűen elnyelné Moldovát, „lefokozná” a moldovai vezetői réteget, Bukarestben neveznék ki a helyi főnököket, ahogy ezt ették a két világháború között is, a magyarság részaránya országos szinten jelentősen csökkenne, a magyar közösségnek esélye sem lenne a törvényhozásba bejutni.
Alapvetően azonban Románia politikai befolyás a régióban hasonló nagyságrenddel érne fel, mint mondjuk északon Lengyelországé. És ne felejtsük el – Csehország mellett – ez az a két ország, amely befogadta az amerikai rakétavédelmi rendszereket.
