Szaúd-Arábia hadereje hagyományosan négy részre tagolódik: a szárazföldi- és a légi mellett akad haditengerészete és tengerészgyalogsága is. Összlétszámát tekintve brutális mennyiségű embernek parancsol: az aktív állomány 478 ezer ember, míg a tartalékosok száma meghaladja a háromszázezret.
A Közel-Kelet – melybe a két ősellenség, azaz Irán és Szaúd-Arábia is beletartozik – egyértelműen a világ egyik legmilitarizáltabb zónája. Fényesen – olvasat kérdése: szomorúan – igazolja ezt, hogy a térség államai 2006 és 2016 között általánosságban a GDP-jük 5,11 százalékát fordították védelmi célokra, míg a globális átlag „mindössze” 2,34 százalék volt. Ez a mutató azóta lényegesen magasabbra csúszott, most pedig az izraeli események nyomán borítékolhatóan méginkább feljebb megy majd.
Ha csak Szaúd-Arábiát tekintjük, már akkor is elképedhetünk: Rijád a szárazföldön több mint ezer, többségében modern harckocsinak, háromszáz felderítő-, kilencszázhetven páncélozott gyalogsági és csaknem kétezer páncélozott szállító járműnek, háromszázhúsz korszerű lövegnek, több tucat helikopternek parancsolhat. Mindezen túl akad még a légierő arzenáljában százötven F–15-ös és száznegyven-egynéhány másféle harci repülőgép, négy fregatt, két tucat járőrhajó, seregnyi drón és több ezer ilyen-olyan rakéta.
Az szinte csak hab a tortán, hogy a haditengerészetnek van vagy húsz, a légierőnek pedig száz korszerű helikoptere.
S mivel arrafelé a „pénz a legkevesebb”, azt és annyit vesznek, amennyit jónak látnak. Így például csak a tengerészgyalogságnak akad ezerkétszáz páncélozott járműve és úgy háromszáz lövege.
Szaúdi katonák a jemeni határon, a délnyugati Jizan tartományban, amint az Irán által pénzelt húszi felkelők ellen indulnak bevetésre
Fotó: AFP/Fayez Nureldine
Egy pillantást vetve Iránra azt látjuk; ha Rijád brutális mennyiségű embernek vezényel, akkor a siíta állam még őt is túlszárnyalja, lévén 523 ezer katona fölött rendelkezik, a tartalékosok 350 ezren vannak, s ezen túl a különböző milíciákban még mintegy ötvenezren teljesítenek szolgálatot. A szárazföldi erők (325 ezer) harckocsiból ezerötszáz körül birtokolnak, ám igaz, ezek kevéssé korszerűek, mint Rijád tankjai, hiszen sok a szovjet, újabban pedig kínai eredetű lánctalpas.
Szintén rosszul üt ki az összehasonlítás Teherán számára, ha a páncélozott szállító járművek eredetét tekintjük. A (hivatalosan) meglévő hétszázötven BMP–1 és –2, a hatszáz páncélozott szállító jármű (BTR–50, –60 és M113) inkább a múltat, mint a „boldog” jövőt képviseli. Ennek mintegy ellensúlyaként viszont kétezer-hétszáz ágyú fölött diszponálnak, ami akkor is óriási szám, ha (például) a jelenleg zajló orosz–ukrán konfliktus adatait tekintjük.
A légierő (52 ezer katona) már egy fokkal szebb arcát mutatja, hiszen a háromszázas flottában F–14 éppúgy akad, mint Mirage vagy Mig–29. (Utóbbit – ha karban van tartva – még ma sem tanácsos lebecsülni.) Ezen túlmenően még találtatik ott negyven helikopter is.
A haditengerészet (18 ezer harcos) egyebek mellett hat tengeralattjárót, három fregattot, félszáz őr-, kilenc aknaszedő/rakó- és ugyancsak kilenc partraszálló hajót tömörít. Természetesen Iránban is létezik tengerészgyalogság – igaz, manapság legfeljebb háromezren lehetnek.
Iráni drón az égen…
Fotó: AFP/Iranian Army Office
Ami Iránt különösen veszélyessé teszi, az a drónok és rakéták terén felmutatott, nem kis részt önerőből – illetve észak-koreai, orosz és kínai segítséggel összehozott – ereje. E téren Teherán – ha szabad ezt a szót használni: parádés sikert ért el. Elég ha csak arra gondolunk, hogy a saját készletein túl arra is futja a gyártókapacitásából, hogy az ellenségei orra alá borsot törő proxy szervezeteit (értsd: terroristáit) is ellássa efféle termékekkel.
Szaúd-Arábiában – bár hozzánk hasonlóan ott is rengetegen szeretnének ezen változtatni – nincs sorkatonaság, a haderő professzionális elemekből áll. Ezzel szemben Iránban régóta kötelezően beviszik a fiatalokat a kaszárnyákba.
Az elmúlt években Szaúd-Arábia mindig nagyságrendekkel többet költött a védelmére, mint Teherán. Az eltérés – ha a két állam hivatalosan elérhető, nyilvános adatait tekintjük – minimum három-négyszeres volt az elmúlt évtizedben. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy 2014-ben és 2015-ben Rijád nominálisan körülbelül ötszázszorosan és hétszázötvenszeresen (!) annyi pénzt adott ki külhoni fegyverekre, mint Teherán.
Irán – paradoxon, de igaz: pont az ellene hozott szankciók okán – bizonyos területeken azonban mégis lehagyta Szaúd-Arábiát – ez pedig a saját gyártású haditechnika. Különösen a fentebb már említett drónok terén értek el komoly, nemzetközileg is jegyzett sikereket. A veszélyes tendenciákat Rijád az általa indított, Vision 2030 névre hallgató kormányzati program révén szeretné – ha nem is annulálni, de legalább látványosan apasztani. Ezért indult el egy állami kézben lévő vállalat 2017 nyarán, melynek a fő feladata a hadseregen belül használt, helyi gyártmányú katonai felszerelések arányának elementáris növelése lett.
E mutató 2017-ben ugyanis mindössze 2,5 (!) százalék volt Szaúd-Arábiában.
Azt szeretnék, ha a kitűzött céldátumra a szaúdi katonák felszerelésének harminc, merészebb fogalmazás szerint hatvan százaléka otthoni előállításból származna. Rijád ezen kívül a drónok terén is erősítene, ám itt már komoly akadályokba ütközik. Hiszen bár a Vision 2030 e területen is szép célokat tűzött ki, de Szaúd-Arábia jelenleg még mindig az Egyesült Államokra szorul, ha korszerű drónokat vagy rakétákat szeretne a kelléktárában tudni.
