
Rejtő Jenő egyik kitűnő – bár melyik nem az – regényében, A néma revolverek városa címűben szerepel Cödlinger úr. A különös alak soha nem arra válaszol, amit kérdeznek tőle. Ha valaki például a hogyléte felől érdeklődik, Cödlinger úr azt feleli, hogy a hegyoldalban lakik. Számtalan komikus jelenet építhető e mellé a furcsa beszélgetési forma mellé.
Cödlingerek mindig is voltak, vannak, és minden bizonnyal lesznek is. Felbukkant a nagy magyar nyilvánosságban a legújabb Cödlinger. Romulusz. Már akkor magára húzta a közfigyelmet, amikor feltűnt a magát legnagyobb ellenzéki, mi több, kormányváltó pártként minősítő Tisza kongresszusán. Ott billegett a maga szerény, katonai zubbonyra emlékeztető zakójában, és belekiabálta a világba, hogy miért is rossz minden, ami a Magyar Honvédségnél mostanában történik.
Ebben, mondjuk, nem különbözött az őstiszásoktól. Magyarországon minden rossz, igazságtalan viszonyok ütik pofon mindennap a szegény magyarokat, éheznek, mindenüket ellopták, a kicsi pénzecskéjüket az Európában legmagasabb rezsiköltségekre kell kicsengetniük, ez egyébként óriási humbug, mármint a rezsicsökkentés, hiszen a vak is látja, Európában úgy fizetünk a legkevesebbet, hogy megbízható tiszás számítások szerint ez a kevés a legtöbb.
Cödlinger Romulusz tehát állt a pulpituson, és szétmennydörögte megsemmisítő bírálatát a magyar katonapolitikáról. A mostanában napvilágra került hírek szerint a volt vezérkari főnök pálfordulása nem minden előzmény nélküli. Az altábornagy vezérkari főnökként elutazott Ukrajnába, és ott – sok jel utal erre – a magyar kormányétól eltérő nézeteket hangoztatott. Ez azért elég furcsa viselkedés egy katonától. A legfőbbtől meg főleg. Hát hogy lehet megbízni abban az emberben, aki efféle sunyiságra kapható?
Sehogy. Romulusz tábornokot leváltották. Ettől aztán a balliberális körök kedvencévé válhatott. Ez leginkább akkor tört felszínre, amikor csatlakozott ahhoz az igen erőszakos, pökhendi, összevissza hazudozó párthoz, aminek a neve Tisza, azaz Tisztelet és Szabadság. Romulusz nyugalmazott altábornagyot nagy erőkkel népszerűsítette a balliberális média. Ő még nem fejlesztette fel magát arra a szintre, ahová pártelnöke, azaz nem osztotta ki annyira az iránta érdeklődőket, de ez a pillanat is eljött.
Cödlinger Romulusz a déli határra, az országot védő kerítéshez látogatott. Látványosan sétált a drótfal előtt egy újabb, katonai viseletet imitáló zubbonykában. Nyilván nem jutott eszébe, hogy a Manfred Weber nevű legújabb elöljárója, az Európai Néppárt feje éppenséggel támogatja a migrációt. A kerítés meg megállítja az illegális bevándorlókat.
És elkövetkezett Cödlinger Romulusz médiapályafutásának eddigi csúcspontja. A Mandiner újságírója megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye Ukrajna NATO-csatlakozásáról. Gúnyos mosoly ült a tábornok arcára, kis gondolkodás után visszakérdezett: Ön volt katona? Nem – hangzott a válasz –, de nem is erről beszélünk, Ukrajna NATO-tagsága – ismételte meg a mandineres. Keskenyre húzódott Ruszin-Szendi Romulusz szeme, újra odavágott: Ön volt katona? Hát miért nem? Pedig ön egy derék, erős fiatalember.
A kérdező sok mindent mondhatott volna erre, például azt, és ön, altábornagy úr, volt már riporter? Pedig olyan szép zubbonykája van, hogy igazán kitűnő hátországi haditudósító lehetne. Azt meg már nyilván udvariasságból nem tette hozzá, hogy az efféle elhajlások a válaszok elől a tábornok új pártjában igen gyakoriak. Ha kényelmetlen kérdést kap a tiszás, bátran, azonnal csuklóból visszavághat azzal például, hogy hány óra van.
Cödlinger úr otthon érezné magát ebben a közegben. Ha nála érdeklődne valaki, hogy mit gondol Ukrajna NATO-tagságáról, határozottan rávághatná, hogy ott lakom a hegyoldalban.
A szerző író