2025. március 7. péntek. 6:57
Frissítve: 2025. március 7. 7:8
Jó néha azért visszaemlékezni ezekre a régi jó tévés cuccokra – mondja az idősödő hölgy az ajtóban. Jó bizony, jut eszembe később, miközben arról a műsorról hallok – rendezője, a 96 éves Gyökössy Zsolt jóvoltából –, amely a Magyar Televízió történetének leghosszabb ideig tartó és legsikeresebb úgynevezett szórakoztató műsora volt több mint húsz éven át, átlagosan több mint ötmillió nézővel, elsősorban Antal Imre nevével fémjelezve („koszorús költőnk, Glázser Bozsó”, majd később Nyomassek Bobó, ugye emlékszünk?) – a Szeszélyes évszakok. Amiben sok egyéb mellett kiváló, színvonalas kabarétréfák éppúgy megtalálhatók voltak, mint olyan nagy színészek, amilyennek Sinkovits Imre, Máthé Erzsi, Tábori Nóra, Kállai Ferenc, Schütz Ila, Sztankay István, Körmendi János számított. (A sort még jócskán lehetne folytatni.) Az IdőJel Kiadónál frissiben megjelent memoárkötete, a Sztárok, sztorik kapcsán Gyökössy Zsolt most Dörner Györggyel, az Új Színház vezetőjével beszélgetve a minap erre emlékezett a Jókai Szalonban – ahová most egy olyan régi világ tért vissza másfél órára, amely – hála a Fennvalónak – messze túlmutatott a hamis és olykor aljas módon fel-felpiszkált Kádár-kori nosztalgiákon, de még a szokványos és ábrándos múltba-visszarévedéseken is. Mindezek helyett felmutatta az igényesség, a magas színvonalú szakmai teljesítmény követelményének halhatatlanságát, a valódi, eredeti és kellő mélységű humor örök nagyszerűségét, és végül, de távolról sem utolsósorban: a tévé – vagy éppen a színház – embereinek sokszor indokolatlanul és ostobán figyelmen kívül hagyott jelenlétét a közéletben. Sőt, olykor akár a történelemben is. Egy könnyedséggel és humorral telített estén ritka szép, majdhogynem drámai pillanat volt, amikor a rendező felidézte azt a réges-régi szegedi október 23-át a Tisza-parti város színházában, amikor Shaw Szent Johannájának előadása megszakadván, Bitskey Tibor spontán rendezői instrukcióra a nézőtérre betóduló fiataloknak elszavalja a Szózatot, a nagyérdemű a Himnusz kollektív eléneklésével felel – a história, a dicsőséges 1956-os forradalom és szabadságharc szelleme meg lám, most így lopakodik be csendben a régi jó tévés cuccok közé, akár egy illatos, frissítő fuvallat az avitt – vagy annak vélt – darabok mellé.
Történik pedig mindez az irodalmi szentélynek tartott Jókai szalonban, ahol „hagyományos” könyvbemutatók, komolyzenei estek vagy éppen tudós előadások szoktak uralkodni – lám, a régi jó tévés cuccok meg olykor ily módon szöknek be ide, felemelő és kicsit megható módon.
Ami az embert még külön is megfoghatja az ilyen – ritka – közösségi alkalmakkor: akik és ahogyan előkerülnek. Talán a régmúlt delejező hatására is, ki tudja – annyi bizonyos, hogy az egykori ismeretségek, réges-régi kapcsolatok másféle, különlegesebb fénytörésben mutatkoznak meg előttünk. Mintha a régi jó tévés cuccok előszedegetése a szekrényből előhozná azt is, ami naftalinba került – és azt is, ami nem. Fura volt látni egykori kollégák – nem feltétlenül pozitív – színeváltozását vagy éppen régi, eredendő sznob és hatalmaskodó énjük előkerülését éppúgy, mint szintúgy régi pályatársak és szerkesztőségi cimborák megnyugtató jelenlétét – általában: a régi jó tévés cuccok újbóli elővarázsolása mintha tisztító hatású lenne. Mint a viharé vagy a fékezett habzásúé. Közben meg el lehet merengeni azon, vajon a televízió sok szempontból – és éppen 56 utáni históriai összefüggésekben – kollektív átoknak is felfogható össztársadalmi hatásának kártékonysága volt-e nagyobb vagy az ember legyőzhetetlen, gyönyörű képessége, hogy manipulálni-hülyíteni, alattomosan agymosni akaró szélviharok közepette, azok helyett is képes a vidámságot, az önfeledt, önzetlen nevettetést, a kedves, humánus felszabadultságot választani, mesterkedjenek ezek vagy amazok bárhogy, bármikor…?
A szerző író
