„A sebészeti beavatkozásokon átesett felnőttek körében a közvetlenül a hétvégét megelőzően műtétre kerülő betegek esetében öt százalékkal nőtt a műtét utáni, kedvezőtlen kimenetel esélye, beleértve a halált, a visszaesést és a rövid és hosszú távú komplikációkat” – számol be a JAMA Network Open című szaklapban a héten megjelent tanulmány. „Ez a hétvégi hatás több alágban is megfigyelhető volt, különösen az elektív műtéteken átesett betegek körében.”
A következtetést egy hatalmas adathalmazból vonták le: a tanulmányban a kanadai Ontario tartományban csaknem 430 000 beteget követtek nyomon, akik 2007 és 2019 között 25 gyakori sebészeti beavatkozás valamelyikén estek át hétfőn vagy pénteken.
De nem csak a minta mérete volt az, amely a különbséget jelentette: a korábbi vizsgálatok potenciálisan ellentmondó eredményeinek kibogozására törekedve a csapat nemcsak széles körű, hanem mélyre hatoló vizsgálatot is végzett. „Választott és sürgősségi beavatkozásokat egyaránt vizsgáltunk, elemeztük az orvosok tényezőinek (például életkor, tapasztalat stb.) konkrét hozzájárulását, és megvizsgáltuk a hétvégi hatás rövid távú (harminc nap), középtávú (kilencven nap) és hosszú távú (egy év) eredményeit” – mondta el a Gizmodónak kedden Vatsala Mundra, a Houston Methodist Urology klinikai kutatója és a tanulmány egyik szerzője.
Az eredmény – miszerint a pénteki műtét valóban kockázatosabbnak tűnik, mint egy másik napon végzett – számos korábbi tanulmányban is előfordult már. Ezek némelyike egészen szembetűnő különbségeket eredményezett a kimenetelt illetően: Hollandiában például egy 2015-ös tanulmány húsz százalékkal magasabb harminc napon belüli halálozást talált a pénteken kés alá fekvő betegek esetében, mint hétfőn; egy 2018-as, világszerte több mint nyolcmillió beteget vizsgáló metaanalízis még magasabb kockázatot állapított meg, amely szerint a pénteki műtétek 24 százalékkal halálosabbak, mint a hétfői műtétek.
Ezek a számok drámainak tűnhetnek az e heti ötszázalékos növekedéshez képest – és persze a módszertani és a mintaválasztási különbségek is közrejátszanak ebben –, de a csoport szerint már az a tény is a hatás létezéséről tanúskodik, hogy ennyi tanulmány jutott ugyanarra a következtetésre.
Mindez felvet egy fontos kérdést: miért?
A kutatók szerint a válasz meglepően egyszerű lehet. „Egy, a munkaerő létszámát számszerűsítő tanulmányban kimutatták, hogy az összes alkalmazott (orvosok, ápolók és egyéb klinikai személyzet) létszáma meredeken csökken a hétvégén” – mutat rá a tanulmány. „Ez hozzájárulhat a megfigyelt hétvégi hatáshoz egy mentésikudarc-mechanizmuson keresztül – vagyis a kis létszámú hétvégi csapat kevésbé valószínű, hogy az akut szövődményeket a kialakulásuk korai szakaszában észleli és fellép, amely a betegek magasabb szövődménykialakulási kockázatához vezet”.
De nemcsak az a kérdés, hogy hányan vannak – az is fontos, hogy milyen személyzet van. Az elemzésüket az orvosok jellemzőinek figyelembevételével módosítva a csapat egy érdekes, zavaró változót talált: a pénteki napokon gyakran több fiatalabb, kevesebb tapasztalattal rendelkező sebész van a műtőben, mint hétfőn, és a hétvége felé haladva „csökken a hozzáférés a rangidős kollégákhoz vagy konzultánsokhoz” – jegyzi meg a tanulmány. Még a hétvégi egészségügyi dolgozók közül a legjobban képzettek is valószínűleg hátrányban dolgoznak, mutatnak rá a szerzők, mivel „a hétvégi csapatok kevésbé ismerhetik a betegeket, mint az ellátást korábban irányító, hétköznapi csapat”.
Ha ehhez még hozzávesszük bizonyos tesztek, eszközök és beavatkozások korlátozott elérhetőségét, amelyek hét közben normális esetben rendelkezésre állnának, valamint azt a tényt, hogy a betegeket kisebb valószínűséggel bocsátják el szombaton vagy vasárnap, akkor könnyen belátható, honnan ered a „hétvégi hatás”. Két nap túlterhelt, kevésbé magabiztos személyzet, akik kevésbé képesek diagnosztizálni és kezelni a betegeket, és kevésbé ismerik a rájuk bízott eseteket és betegeket? Szinte hihetetlen, hogy a kockázat növekedése nem nagyobb.
A csapat még mindig nem végzett azzal, hogy kiderítse, pontosan milyen tényezők tehetők felelőssé – és hogy mit lehet tenni ezek mérséklése érdekében.
„Eredményeink aláhúzzák a jelenlegi sebészeti ütemezési gyakorlat és erőforrás-elosztás kritikus vizsgálatának szükségességét” – írják a szerzők. „Fontos, hogy az egészségügyi rendszerek felmérjék, hogyan befolyásolhatja ez a jelenség a gyakorlatukat annak érdekében, hogy a betegek naptól függetlenül kiváló ellátásban részesüljenek.”
