
Fodor Éva, aki írásával megtisztelte a Magyar Hírlap digitális hasábjait, nem akárki: szociológus, természetesen PhD, a CEU („Soros-egyetem”) gender – magyarul: társadalmi nemek – tanszékének professzora (nem holmi assistant, hanem appointed, ómagyarul: nyilvános rendes egyetemi tanár, bár magánegyetemről lévén szó, nem a köztársasági elnök nevezte ki), s a közelmúltig a rektorhelyettesi és az egyetem Demokrácia Intézetének társigazgatói tisztét is betöltötte. Magyar nyelvű tanulmányára nem akadtam, angolul a nemzetközi tudományos világnak ír, a magyar nyilvánosságban ritka interjúval és médiaszerepléseivel van jelen (néhány a Youtube-on is meghallgatható). Feltünése nagyobb szenzáció, mint ha Szikra Dorottya, Nagy Beáta, Gregor Anikó vagy éppen Kováts Eszter, a progresszív feminista (szél)bal jelesei – ők jelen vannak a magyar tudományos nyilvánosságban – áldoztak volna életükből néhány órát, hogy beleolvassanak egy konzervatív-jobbos portál demográfiai vitájába, majd sarkos véleményüket cikkbe öntve annak megküldjék. E lépést nagyra értékelem, mert reményeim szerint annak a jele, hogy mer komfortzónájából – értsd: véleménygettójából – kilépni, és emiatt számos elveiben társa neheztelését is vállalja.
Mielőtt hozzákezdenék, szükséges előrebocsátanom: támogatom a kormány pronatalista népesedéspolitikáját, ám azt szinte minden elemében elhibázottnak tartom. Ezt megírtam az ÉS-ben (2024.10.4.), és – Zsákutcában címmel – e vitában is (2024.11.15.).
Kezdjük a címmel: „Nincs demográfiai válság”. Ez vajon azt jelenti, hogy még nincs, mert a teljes termékenységi ráta (TFR) – bár jócskán az egyszerű reprodukció szintje alatt van – annyira azért nem alacsony, hogy ezt válságnak minősítsük? Dél-Koreában, ahol 2023-ban 0,72-re csökkenve (a magyar érték ennek kb. kétszerese) negatív (világ)csúcsot ért el, amely – ha így marad, egy generáción belül csaknem harmadolná a népességet – már minősíthető annak? Ha igen, hol van az a küszöbérték, amely előtt nincs válság, átlépve azonban más válság van? Vagy nincs is olyan, hogy demográfiai válság? Pontosabban termékenységi válság, mert ha a halandóság viszonylag rövid idő alatt jelentősebben megemelkedik, azt gondolom, nem vitatható, hogy az válságjel. Fodor Éva egyébként nem utasítja el a népesedéspolitikának nevezett kormányzati szakpolitikát, illetve csak akkor, ha annak pronatalista célja van. Szerinte a kizárólagos cél csak a „hosszú, egészséges, produktív” élet lehet. Szerintem meg természetesen az is.
A népesség öregedése pozitív fejlemény, feltéve, ha az átlagos élettartam meghosszabbodásának eredménye. Ha az egyszerű reprodukciót el nem érő TFR-é, akkor a kérdés az, hogy attól mennyivel marad el. Minél inkább, annál gyorsabb az öregedés. Ha a TFR kevesebb mint – álláspontom szerint – 1,8-1,9, akkor már van ok az okok és kiküszöbölésük módjának keresésére. A célfüggvény nem a népességszám stabilizálása – az legfeljebb a TFR-emelkedés következményeként kerülhet szóba –, hanem az, hogy az egymást követő generációk létszáma ne csökkenjen túlságosan meredeken. Mert ha így történik, annak súlyos gazdasági és szociálpolitikai következményei vannak. (Ki fog gondoskodni az idősek nyugdíjáról és egészségügyi ellátásától?) Fodor Éva pedig éppen a legidősebb korosztály elszegényedéséért aggódik, és az idősgondozás újragondolását tartaná kívánatosnak (teljes joggal) – ám ennek szükséges, bár távolról sem elégséges feltétele az egészséges(ebb) korfa. S a pronatalista népesedéspolitika éppen ennek elérésért kíván tenni!
Kétségtelen, hogy az eddigi eredmények nem igazolják az egyébként irreális elvárásokat, de legalább 0,1-et azért így is hozzátesz a TFR-hez. (Emlékszik még valaki az 2012. évi Új babyboom, a középosztály gyermekvállalási forradalma című kormányzati vitaanyagra? Aki csak egy kicsit is járatos a demográfiai kérdésekben, az már a címet is megmosolyogta…) Magam azért bírálom a kormányzati szakpolitikát, mert rossz stratégián alapul, és politikai PR-szempontoknak alárendelt, szakmai megalapozottság híján csupán látványpékség. (Lásd például a családi kedvezmény két lépésben történő megkétszerezését a folyamatos emelés helyett.) Sokkal szakszerűbbet érdemelnénk.
Magam nem értem, hogy mi a probléma a „pozitív házasság” propagálásával, a „tradicionális női szerep” kormányzati propagálását pedig nem érzékelem, s a „tradicionális” jelző értelmezésével is hadilábon állok, mert azt mégsem érthetem alatta, hogy a nők, ha gyermeket szülnek, egy időre ki kell hogy essenek a munkából. (Pedig alighanem azt érti alatta a szerző.) Az se tudom, hogy a „házasság előtti önmegtartóztató életmód” mi okból keveredett ide, ám a promiszkuitás (főleg női) testet-lelket károsító voltát talán hasznos hangsúlyozni. Mindezt nem tartom az emberi jogokkal ellentétesnek, de már azt sem értem, hogy miféle joggal történhetne ütközés. Mivel ebben maga a szerző sem teljesen biztos, ezért előáll a farbával: mindezek „ósdi, a mai fiatalok számára idegen és befogadhatatlan próbálkozások”.
E próbálkozások közé tartozik a „az abortuszra váró nők magzati szívhanggal való riogatása”, amelyről Fodor Éva azt képzeli, hogy sokan azt képzelik (én például nem és a kormány sem), hogy a „magyarok számának drasztikus növekedéséhez vezet”. Már csak azért sem, mert a nem orvosi indikációra végzett terhességmegszakítás születéskorlátozó eszközből döntően kulturáltsági kérdéssé vált, s ebben a kérdésben az utóbbi évtizedekben sokat javult a helyzet. (Az abortuszok száma az egyébként is alacsony születésszámnak kb. a negyede.) A kormányzat részéről az úgynevezett szívhangrendelet egy ideológiai válaszcsapás volt. A progresszívek, így Fodor Éva szerint is a magzat pusztán (a rákhoz hasonlatos) sejtburjánzás, eltávolítása kapcsán nincsenek etikai kérdések, az tisztán egészségügyi beavatkozás és a szülés pillanatáig végrehajtható. A szívhangrendelet célja annak tudatosítása, hogy ez nincs így. Ez tudásátadás még akkor is, ha ezt az érintettek egy része máshogy éli is meg.
Vitahelyzetben, már ha tudományos vitáról van szó, a legerősebb ellenérvekkel tanácsos vitába szállni, nem a leggyengébbekkel. A demográfiai kérdések olyanok, mint a foci: mindenki ért hozzájuk, és van véleménye róla. Az emberiség kihalásától csak egy totális atomháború kapcsán tartok, s nem éreznék megnyugvást, ha tudnám, hogy kétezer magyar túlél, és továbbra is Vörösmartyt, Arany Jánost vagy éppen Pilinszkyt és Kertész Imrét olvashat, s nem bosszantana, ha azt is tudnám, hogy Afrika fekete népessége lényegesen nagyobb arányban élne túl, mert a fehér emberek közismerten hajlamosak egymásra atomcsapást mérni. De hát ez sem egyéb, mint „a demográfiai válságdiszkurzus rasszista felhangja”. Ez a leleplezés a progresszív (szél)bal számára ugyanolyan kötelező elem, mint hajdan bármilyen szereplést Marx-, Engels- vagy Lenin-intézettel kezdeni. Remélem, hogy az Afrika túlnépesedésében társadalmi, politikai és környezeti veszélyt látó, ezért antinatalista népesedéspolitikát sürgetők, ha netán fehérek, Fodor Évától nem kapják meg a rasszista jelzőt. Mert hát végül is azt szeretnék, hogy – ceteris paribus – a fehér bőrűek aránya kevésbé csökkenjen.
A bevándorlással szemben nincs kifogásom, feltéve, ha annak feltételeit és mértékét a mindenkori magyar kormány és törvényhozás határozza meg. Fodor Évának abban igaza van, hogy e téren sokat tanulhatunk más európai országok hibáiból, de engem az nyugtatna meg, ha jó gyakorlatokból tanulhatnánk. Olyan viszont nem nagyon van. Amerika sem jó példa, az a történelmi út páratlan és utánozhatatlan.
A szerző írásának vége egyszerre rejtélyes és ismerős. A megvalósulás küszöbén áll a „biozsák”, érthetőbben: a mesterséges méh (artificial womb), amelynek – mint mondja – „[t] ársadalompolitikai hatása a fogamzásgátló tabletták bevezetéséhez hasonlóan hatalmas lesz: újraírhatja a népesedéspolitikai aggodalmakat, a nemi kapcsolatokat, a család koncepcióját, a nők társadalmi szerepét és még sok-sok más, fontos társadalmi kérdést”. Ez mutat előre, ez a jövő, ez a fejlődés, s ez – mint tudjuk – nem megállítható. A jelenhez – mármint a „biozsák” nélküli világhoz – ragaszkodni „betokosodott nézet”. Csak mellékes megjegyzés: az antibébi-tablettának kétségtelenül volt társadalompolitikai hatása, de a „hatalmas” jelző erős túlzás.
Mivel a szerző nem fejti ki, miben is áll a szóban forgó társadalompolitikai hatás, találgassunk: a mesterséges méh mentesíti a nőket a várandóság és a gyermekszülés terhe alól, ezzel eltűnik a férfiak és nők közötti legnagyobb biológiai aszimetria, amely hatalmas lépés a nemek egyenlősége felé, mert mi is okozna több kárt egy nőnek, mint testet-lelket próbára tevő anyaság? Ezzel a fenti felsorolásból a „nők társadalmi szerepe” kipipálva. De mivel pipáljuk ki a népesedéspolitikai aggodalmakat, a nemi kapcsolatok és a család koncepciójának újraírását?
Nos, e talánynak csaknem száz évvel már született egy megfejtése. A megfejtés Aldous Huxley angol író 1932-ben megjelent, Szép új világ című disztópiája. Az általa félt, szép új világban a férfiaknak és nőknek nem lehet (biológiailag-genetikailag közös) gyermekük, sőt a párkapcsolat is tilos, így nincs család sem. Mert az önmagában kirekesztés. Ha van család, és van szülőség, akkor a férfi, a nő és gyermekeik egymáséi. A szép új világ vezérelve a mindenki mindenkié, a totális individualizmus, amely nem tűr semmiféle közösséget. Ha nincs család, nincs „patriarchátus”, és nincs családon belüli erőszak sem, s eltűnik az önzés. Ha nincsenek biológiai-genetikai leszármazottak, akkor – ha volna is mit – nincs kinek örökíteni, így a generációk egymásutánjában nem, csak generáción belül halmozódhatnak társadalmi-vagyoni előnyök-hátrányok. A társadalmi igazságossághoz, az esélyegyenlőséghez már (gazdasági) marxizmusra sincs szükség. A férfiak és a nők közötti különbség orgazmusuk biológiájának különbségére szűkül. A nemi élet kerete az intézményesített csoportszex, s elítélendő magatartásnak minősül a szexet kívánó másik tartós visszautasítása. A reprodukció az állam feladatává lesz, a gyermekek gyermekgyárakban készülnek, és intézményekben nevelkednek fel. A népesedéspolitika arról szól, hogy a következő évben hány gyermeket termeljenek a gyermekgyárak.
Huxley disztópiáját az 1920-as évek baloldali angol elitértelmiségének gondolatkísérletei ihlették. E már több mint százéves múltra visszatekintő, poszthumanista projektet ma a transzmozgalom viszi tovább. Ez ellen tiltakozva a múlt év legvégén több elismert ateista gondolkodó, köztük Richard Dawkins és Steven Pinker kilépett a transzmozgalom által elfoglalt Freedom from Religion Foundation (FFRF) szervezetből, s magát kulturális keresztényként határozta meg. Mert Istennel ugyan nem tudnak mit kezdeni, ám egy kétezer éve élt zsidó vándorprédikátor iskolaalapítónak bizonyult tanításaival nagyon is. Ők a keresztények, s a keresztények arról ismertek, hogy ragaszkodnak az ember nembeli-antropológiai lényegéhez.
A progresszív (szél)bal poszthumanizmus felé menetelése legalább akkora veszélyt jelent, mint a kommunizmus vagy a fasizmus volt. Vagy inkább nagyobbat.
A szerző szociológus