
Míg a Nyugat lelkesedéssel és végtelen pénztárcával próbálja gyarmatosítani a mesterséges intelligencia birodalmát, a Kelet – a maga ősi bölcsességével és a kung fu-filmek bölcselkedő mestereinek stílusában – csendesen, de annál hatékonyabban formálja azt. Egy újabb középső ujj kelt fel Kelet felől: a Góbi-sivatag pora mögött felsejlik a jövő, amelyet már nem csupán a nyugati ember odavitt tudása éltet, hanem a Kelet mérnökeinek csendes, de kérlelhetetlen munkamorálja is.
A nyugati ember hajlamos azt hinni, hogy a tudomány és a haladás egyedül az ő fennhatósága alatt születhet meg. Az általam legtöbbet hallott mítosz, amit nekem városi értelmiségi ismerősök magyaráztak, az az volt, hogy minden okos és kivételes képességű ember Nyugatra vágyik, nem autokráciákba, mivel sok pénzt akar és a lehető legnagyobb egyéni szabadságot. (A másik ilyen toposz az, hogy a migránsok az EU-ba és az Egyesült Államokba özönlenek illegálisan, nem pedig Oroszországba, Kínába vagy Indiába, ám ezek az emberek nyilvánvalóan nincsenek tisztában e három ország határőreinek konfliktuskezelési képzettségével.) Ez az önteltség a mesterséges intelligencia világában is megmutatkozott: dollármilliárdokat égettek el, hatalmas cégek versengtek a leggyorsabb chipekért, s közben a bürokrácia kusza szövedéke mindent lassított. A világ összes haszontalan „elszívott agya” kapta a fizetést arra, hogy munkát szimuláljon, miközben valójában csak töredékük volt az, aki érdemi munkát végzett, a többiek az általuk hajtott hajón kapták a fizetést a semmire. Közben különféle etikai-erkölcsi-morális viták erdejébe kergették be saját magukat, volt csocsóasztal, gyümölcsnap, babzsák és fitneszterem, a céges költségvetésben egész vastag sor jelölte a mindenféle vélt vagy valós kisebbségek kvótamunkahelyeit.
Kínában közben csak dolgoztak, nem harsány kiáltással, hanem szívós, csendes hatékonysággal. Nem kértek engedélyt, nem vártak jóváhagyásra, hanem tették, amit tenniük kellett. Ha kellett némi információ, akkor azt le is lehetett másolni, esetleg ott volt egy kínai app, amelyből az emberiségről számos hasznos és fontos információt be lehetett szerezni. A DeepSeek emiatt az önteltség miatt jelent meg „váratlanul”, mintha egy modernkori alkimista egy éjszaka alatt főzte volna ki titkos műhelyében. A nyugati embert megint azzal szívatták a saját újságírói, hogy a szankciók működnek: ha a kínaiak nem kapják meg a legújabb chipeket, akkor le fognak maradni, mert mi, a Nyugat vagyunk a világ középpontja, nélkülünk a Nap sem jön fel többet, és aki mást állít, az idegen ügynök. Aztán a kínaiak csináltak maguknak 5G-chipet, most pedig villantottak több olyan MI-appot, hogy nehezebb ezt kimagyarázni, mint Kaja Kallasnak az európai gázárakat.
Szóval, szeretném jelezni az érdeklődőknek, hogy a DeepSeek nem csupán egy újabb kísérlet a mesterséges intelligencia világában, hanem egy tükröt tart a Nyugat elé. Míg az OpenAI vagy az Alphabet (leánykori nevén a Google) dollármilliárdokkal táplálja a modelljeit, addig a kínai mérnökök a rendelkezésükre álló korlátozott erőforrásokból építenek finoman szólva is működőképes, hatékony rendszereket. Ezek a cégek a legmodernebb félvezetőkért könyörögnek az Nvidiánál, miközben Kína kénytelen régebbi, illetve saját, kevésbé fejlett technológiájával dolgozni – aztán láss csodát, így is képes elérni azt, amit a nyugatiak legnagyobb cégei.
A Nyugat technológiai stratégiája kísértetiesen emlékeztet a letűnt birodalmak kései időszakára: a folyamatok egyre bonyolultabbá válnak, az irányítás egyre nehézkesebb, s miközben mindenki a szabályokra figyel, a cselekvés elmarad. És a hibás sokak szerint természetesen Putyin, Hszi meg a többiek, akik csúnyán visszaélnek a Nyugat adta lehetőségekkel, és borzasztó dolgokat művelnek, például a bolondját járatják a szabad világ szabad emberével, aki nem elég, hogy szabad, még csodálatos is és irigylésre méltó, ráadásul a világok legjobbikában él. A DeepSeek megjelenése óta még további megoldásokat is felvillantottak a kínaiak, és ezek együtt már egy olyan korszak hírnökei, amelyben a mesterséges intelligencia már nem csupán a leggazdagabb vállalatok játékszere, hanem egy új világrend alapköve.
A kínai megoldások legnagyobb fegyvere az energiahatékonyság. Míg a Nyugat MI-modelljei felfalják az áramot, és annyi szén-dioxidot eregetnek a levegőbe, hogy egy kisebb ország ökológiai lábnyoma is eltörpül mellettük, addig Kína kevesebb erőforrásból, de sokkal átgondoltabban épít. A DeepSeek nem is akarta meghódítani a világot pusztán a méretével, hanem azzal az ügyes keleti filozófiával, amelyben a felesleges pazarlás helyett az elérhető eszközök legjobb kihasználása dominál.
A Nyugat azonban még mindig hisz abban, hogy a siker egyenlő a pénzzel. Bár Magyarországot én nem tekintem a Nyugat részének, ez a gondolat Magyarországra is begyűrűzött. Felnőtt emberek komolyan azt gondolják, hogyha például több pénzt tesznek az oktatásba vagy az egészségügybe, attól több jó tanár és jó orvos lesz, mert a magas fizetés miatt egyszerűen megváltoznak az emberek, és hirtelen a problémák nagyobb része megoldódik magától. Sőt az eszközök terén is hasonlóan gondolkodnak, hiszen felnőtt emberek azt hiszik, hogy ha megvásárolnak valamit, ami drága és erős, az okvetlenül azt eredményezi, hogy a saját képességeik is feljavulnak arra a szintre, hogy ki tudják használni azt az eszközt, amit beszereztek. A zeneipari tapasztalataim alapján azt tudom mondani, hogy az az ember, aki vagyonokat költ valódi és szoftverhangszerekre, valójában sosem ír slágereket, és sosem lesz tényező ezen a területen, mert valójában gyűjtögető, és azon élvezkedik, hogy mennyi mindene van. Az élet valamennyi területére igaz ez az állítás, például a foci sem lesz jobb attól, hogy a világ összes pénzét beleönti az ember. A világon minden nagy eredményhez a legfontosabb tényező maga az ember és annak motivációja. Az az ember, akit pénzzel kell motiválni, valójában már eleve hasztalan, mert nincs belső késztetése. Ha valakit a versenyképes fizetés vagy mindenféle szabadságjogok motiválnak a munkavégzés terén, akkor valójában nem is annak célja a fontos számára. 14 éves korom óta dolgozom, és el tudom mondani, hogy engem őszintén sosem érdekelt sem a pénz, sem a körülmények, a nehézségek pedig pláne nem. Én mindig kitaláltam valamit, amit el akartam érni, aztán megnéztem, hogy miként lehet azt elérni. Letűztem a célt, és az, hogy azt hogyan lehet elérni, csak a következő elem volt a sorban. Gondolom, hogy részben a neveltetés meg a sok Oroszországban eltöltött idő okozza ezt, de egyszerűen nem tudok elképzelni olyan dolgot, ami lehetetlen lenne, csak azt kell megtalálni, hogy miként lehet összeszerelni a szükséges elemeket hozzá. Na, a nyugati ember nem így működik általában. A nyugati embert olyan hülyeségek érdeklik, mint hogy milyen kocsival jár, mit gondol róla a szomszéd, feljebb tudja-e pozicionálni magát a társadalmon belül, mint amilyen helyzetben valójában van, illetve amikor valaki ránéz a LinkedIn-profiljára, akkor olyan ember benyomását keltse, akinek érdemes adni egy magas fizetést egy olyan titulussal, amiért cserébe nem kell aztán csinálni semmit.
A nyugati fegyverek hasonló utat jártak be az elmúlt három évben, mint most az MI-megoldásaik. Ha jön száz darab, néhány ezer dolláros iráni drón, amelyben egy régi osztrák benzines kismotor másolata pöfög hangosan, neked viszont olyan légvédelmi rakétáid vannak, amiknek darabja egymillió dollár, szerintem az egyenlet rossz oldalán vagy. Elhiszem, hogy jól néz ki a magas GDP-érték, nagyszerű ránézni az országodra, ha a HDI is magas a térképen, és fent van a városod a világ legélhetőbb településeinek listáján, csak a valóság természetéből fakadóan nem az elméletben van. És ha a valóság egyszer szembejön, akkor az nagyon tud fájni. Lehet, hogy az egymillió dolláros rakéta olyan elképesztő technikai újdonságokat hordoz magában meg olyan kivételes precizitást, amiért megérte felvenni a co-working coach-t meg a lila hajú PR-ost is, illetve mindenféle vélt vagy valós fogyatékkal élő is húzogathatta a csavart a gyárban, és ez nagyon emberbarát dolog, csak sokba kerül. A nyugati jólét nem a véletlen gyermeke, a nagy számok nem valós teljesítményen alapulnak, hanem „magas hozzáadott értéken”, ami mindenféle emberi elmében létező, fizikális formában soha meg nem valósuló, kitalált hülyeség, ami az életben nem releváns. Ahhoz nagyon jó, hogy pihepuha hazugságban lehessen létezni, amitől infantilisen lehet örülni annak, hogy a világ legjobb részén, egy Milka-reklámban lehet létezni, csak amikor a világ többi részével kerülsz konfliktusba, akkor a helyszínen belehalsz a valósággal való találkozásba.
Pluszpontot ér, hogy a kíváncsiság ebben a pihepuha világban is óriási a „vadak” eredményeire: a DeepSeek a letöltési listákon megelőzi a ChatGPT-t, az amerikai techvilág ideges figyelemmel kíséri, és a tőzsdén is megremegtek az Nvidia részvényei. Mert ha egy olcsóbb, hatékonyabb kínai MI-modell megmutatja, hogy nincs szükség a Nyugat által istenített milliárdos költségvetésekre, akkor mi marad a nyugati világ mítoszából?
Pénzzel hozzáállást nem tudsz venni. Ahhoz hit kell. Az az ember, akinek bármit lehet, nem áll kényszer alatt, és mint ilyen, nem éhes. Ha pedig valaki ugyan elég intelligens, de nem elég bátor, direkt keresni fogja a kiskapukat arra, hogy ne kelljen magát eredményekre kényszerítenie, jó neki a biztos fizetés és az ellébecolás, majd lesz néhány olyan lánglelkű hülye, aki az első sorban fogja csapatni, és a farvizükön fel lehet venni a fizetést a semmire. Úgyhogy, a Nyugatnál a „magas hozzáadott értéket” le kellene cserélni egy másik, nagyon ijesztő szóra, ez pedig a hatékonyság. Mert nem az a kérdés, hogy a nyugati cégek és országok képesek-e többet költeni, hanem az, hogy képesek-e dolgozni. Megértik-e végre, hogy az eredmény nem a leggazdagabbak befektetéseinek jutalma, hanem azoké, akik a legjobban melóznak valamin. Elfogadják-e végre, hogy amennyiben mindenkinek jó életminőséget akarnak biztosítani, tele lesznek ballaszttal, ami lehúzza őket, és egyre csak drágulni fog minden, mert etetni kell a sok hasztalant. Ha pedig nem tanulják meg ezt a leckét, akkor könnyen lehet, hogy a jövőt már nem a Szilícium-völgyben, hanem „a vadak” fogják dominálni. A történelem folyamán már számtalanszor láttuk, hogy a birodalmak, amelyek képtelenek alkalmazkodni, végül elbuknak. Ha valóban annyira fontos a mesterséges intelligencia, mint amilyennek ma tűnik, akkor már most le vannak maradva az új ipari forradalomban a hozzáállás terén.
Mert mire az indiaiak is bekapcsolódnak ebbe a játékba, addigra már késő lesz a nyugati szent teheneket levágni.
A szerző rádiós műsorvezető