Egyre nyilvánvalóbb, hogy a kialakulóban lévő új világrend üzemeltetőjévé egy amerikai–kínai–orosz „konzorcium” válik, ami egyúttal azt is jelenti, hogy ez lesz történelmileg az első olyan nagy háborút lezáró békerendszer, amelyben Európa, mint önálló „alany” már nem fog létezni, egyszerűen nem lesz jelen. Szerepe csak annyi marad, hogy engedelmesen végrehajtsa azokat a világhatalmi instrukciókat, amelyeket a fenti triumvirátus parancsként megfogalmaz számára.
A fő kérdés most az, hogy mi a kényelmesebb a „három-test birodalom” számára, (amit még nem látunk, talán még nem is dőlt el), ha technikai okokból megtartja az Európai Uniót mint „hajtószíjat”, amelyen keresztül utasításait intézményesen átviheti az egész földrészre, vagy az oszd meg és uralkodj elv alapján inkább egy széthulló, a mindenki-mindenki ellen káoszába süllyedő jelenséghalmazt akar Európa helyére, mert ezt véli fajlagos költségeit tekintve a „legolcsóbb” megoldásnak.
Pusztán teoretikus szinten persze még talán lehetne értelme a kérdésnek, hogy Európa tehetetlenül tűri ezt, vagy megpróbál mégis „alany” lenni, és visszavenni az ellenőrzést saját sorsa felett, de a gyakorlatban ez már értelmezhetetlennek látszik. De vajon mit jelenthetne ebben a világban az alannyá válás? Az számunkra azért volna mégis lényeges, hogy tisztázzuk, például egy Magyarország inkább az EU-alannyá válási folyamatában vegyen rész, vagy meneküljön ki merre lát felkiáltással, különalkukkal a saját pozícióját próbálja építeni, vagy esetleg a két egymással szembemenő törekvésnyaláb mixtúrájaként, legalábbis egyelőre egy „vegyes stratégiát” kövessen-e?
Ehhez azonban előbb azt kellene tisztázni, hogy van-e, lehet-e egyáltalán egy olyan értelmezési keret, amelyben Európa önazonossága értelmezhető. Ennek megválaszolásához arra volna szükség, hogy világosan lássuk, mi tartotta össze Európát akkor amikor ez valóban jólétet és szellemi-anyagi stabilitást jelentett, legalábbis Nyugat Európa számára (nagyjából az 1950 és 2000 közötti fél évszázad során), és miért hagyja most tehetetlenül sodortatni magát, miért tépi szét egyre nagyobb valószínűséggel a „három test” globális hatalmi gravitációs tere.
Fontos rögzíteni, hogy ez akkor is elsősorban az amerikai birodalom érdeke volt, és Európa uralmi struktúrái nem észlelték idejében a készülő tektonikus dimenziójú világhatalmi átalakulást. Nyugat-Európa részben, mint a birodalom megszállási övezete, katonai felvonulási terület volt a NATO mint „hajtószíj” segítségével és „kirakat” Kelet-Európa „rab népei” számára, hogy rendezettsége és gazdagsága sikeresen alakítsa ki azt a később végzetesnek bizonyuló illúziót, hogy ha „rendesen viselkedtek” és eljön ennek az ideje, akkor majd ti is ugyanilyen rendezettek és gazdagok lesztek. Amikor azonban a Szovjetunió fedőnéven futó „csinált projekt” és az általa megszállt „zóna” már betöltötte feladatát, vagyis egy-két évtized alatt példátlan brutalitással felszámolta a hagyományos paraszti társadalmat, akkor könnyen, gyorsan, olcsón bedöntötték, és ezzel megnyílt az út a korlátlan kifosztásukhoz. Valami rejtélyes ok miatt ezt a folyamatot a „szabadság és jólét” létrehozására irányuló „rendszerváltásnak” nevezték el. Ettől kezdve Európa egésze, benne Nyugat-Európa is már csak mint letermelhető erőforrásmező tételeződött az amerikai birodalom számára. Kirakat szerepe érdektelenné vált, és miután az „új” Oroszország is örök időkig kifosztható forrásnak látszott, így Európa a másik dimenzióban, mint katonai megszállási övezet is leértékelődött.
Érdemes megjegyezni, hogy a hetvenes évek során, amikor túldimenzionált globális hatalmi ambíciói nyomán az amerikai birodalom adósságspirálba került, Európa viszont a birodalom számára veszedelmes módon megerősödött, a petro-dollár globális pénzfegyverként való gátlástalan alkalmazása földrészünk ellen kijózanítólag hatott a legelhivatottabb európai vezetők számára, ám a nyílt lázadás értelmezhetetlen volt.
A birodalom által diszkréten „megtörténni engedett” sajnálatos 2001. szeptember 11-i „eseményekkel” pedig már azt tette világossá, hogy nagyon nincs ínyére sem a Putyin által követni kezdett stratégia, ami némileg korlátozta volna Oroszország kifoszthatóságát, sem az, hogy a német, orosz és kínai birodalom között intim eurázsiai liaison szövődik. És világossá tette azt is, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk, vagyis a terroristákkal van”, hisz világháború van, háború a terror ellen. Az ikertornyok összeomlásának látványtechnikája és a látvány üzenete ugyanaz volt, mint a valahogy „felrobbantódott” Északi Áramlat gázvezeték horrorisztikus örvényei esetében, hogy a birodalom a legbrutálisabb terrort alkalmazza minden engedetlen alattvalójával szemben.
Európa önálló „alanyként” való létezésének utolsó szellemi fellobbanása a 2003-as iraki invázióra adott válasz volt, amikor Chirac francia elnök és Schröder német kancellár közös nyilatkozatban tiltakozott az amerikai birodalom egész világot veszélyeztető agressziója ellen. Ami az elmúlt 22 év során végbement, az Európa uralmi struktúráinak birodalmi „felvásárlása”, Európa önálló „alanyként” értelmezhető identitásának széthullása. Ez a folyamat szellemileg visszafordíthatatlannak látszik, így a mindezt még felfogni képes európai nemzetállamok egyetlen lehetősége a világot uralni készülő globális triumvirátus tagjaival kötött „egyéni alku” lehet. Az Atlanti-óceántól az Urálig tartó Európa elveszett, helyét egy széttagolt és a világbirodalom által kézivezérelt, irányított káosz veszi át
A szerző közgazdász
