
1709 januárja és februárja között az átlaghőmérsékletek váratlanul és rendkívül gyorsan, drasztikusan lecsökkentek, gyakran -30 °C alatti értékeket mértek. A korabeli dokumentumok szerint a párizsi hőmérők néhány óra alatt -30 °C körüli hőmérsékleti tartományba süllyedtek. Olaszországban a Pó-völgyét körülbelül húsz napig szokatlanul hideg fagyok sújtották, a hőmérséklet elérte a -40 °C-ot is. Egy történet szerint „annyi hó esett, hogy nem lehetett elhagyni a házat, és a tetők a hatalmas súly miatt összeomlottak, mások ledőltek”. Abban a korban az egyetlen létező meteorológiai obszervatórium a berlini volt, amelynek feljegyzései szerint a hónap átlaghőmérséklete -8,7 °C, a minimum pedig -29,4 °C volt.
A kontinens nagy részén befagytak a folyók, tavak, és még a kikötők is használhatatlanná váltak. A folyókat, a csatornahálózatot, sőt a tengeri kikötőket is elzárta a jég. A Visztula, a Rajna, a Duna, a Meuse, a Garonne, az Elba, a Szajna, sőt a lisszaboni Tejo torkolata is befagyott, akárcsak a Bodeni-tó. Ugyanerre a sorsra jutottak a földközi-tengeri kikötők, Genova, Marseille és Livorno is. A hó teljesen beborította az utcákat. Az alapvető szükségleti cikkeket már nem lehetett beszerezni, és mivel kevés volt a tűzifa, a lakók elégették bútoraikat, hogy melegen tartsák magukat.
A rendkívüli hideg időjárás számos tényező együttes hatásának volt köszönhető. A naptevékenység csökkenése volt az egyik. Az úgynevezett Maunder-minimum alatt volt a Nap aktivitása, jelentősen visszaesett a sugárzás, ami az éghajlati viszonyokra is hatással volt. A napenergia kibocsátása jelentősen csökkent. Egyesek azt állítják, hogy ezek a hidegbetörések a napintenzitás időszakos ingadozásának a következményei, 250-300 évente a Nap csökkenti aktivitását. A vulkánkitörések során a légkörbe jutó hamu és gázok csökkentették a napsugárzást, így további lehűlést idéztek elő. Számos vulkán kitörése történt ebben az időszakban, köztük a görögországi Santorini, a Vezúv, a japán Fuji és a tenerifei Teide. A cirkulációs változások az Atlanti-óceánban zavart okoztak az óceáni áramlatokban, amelyek miatt az Észak-Atlanti térségben hidegebb légtömegek alakultak ki.
A dermesztő hideg szinte teljesen tönkretette a mezőgazdasági termést. A gabonafélék, szőlők és egyéb növények elfagytak, ami súlyos élelmiszerhiányhoz vezetett. Ez különösen a vidéki lakosságot sújtotta, akik teljes mértékben a helyi terményekre voltak utalva. Az éhínség hatása az emberi populációra pusztító volt, az alultápláltság miatt meggyengült emberi szervezet fogékonyabbá vált a betegségekre, járványok alakultak ki. Számos régióban kiugróan magas halálozási arányt regisztráltak.
A mezőgazdasági termelés kiesése mellett az ipari tevékenységek is megsínylették a hideget. A kikötők befagyása akadályozta a kereskedelmet, a munkanélküliség és a szegénység egyre fokozódott.
Az élelmiszerhiány és a gazdasági nehézségek számos országban társadalmi elégedetlenséget szítottak. Franciaországban például ekkoriban már az „Ancien Régime” válságának előszelét tapasztalthatták az állampolgárok, amely végül forradalomhoz vezetett.
A „Nagy Fagy” eseménye számos kortárs művészeti alkotásban és írásában megjelent. A festők jégbe fagyott tájakat örökítettek meg, míg az írók az emberi szenvedés dokumentálására törekedtek. Jan van Huysum és Adriaen van de Velde holland festők, akik főként tájképeikről voltak ismertek, az 1709-es tél hatására több olyan művet is készítettek, amelyeken befagyott folyók és jeges tájak jelennek meg. Több alkotásban ábrázolták az embereket, amint befagyott tavakon közlekednek vagy korcsolyáznak. Bár festményeik romantizálták a dermesztő valóságot, hűen tükrözték a kor időjárását. Ezek a képek azt a kettősséget sugallták, hogy a fagy egyszerre volt lenyűgöző természeti jelenség és az emberi életet megkeserítő probléma. A francia arisztokrata, Saint-Simon emlékirataiban részletesen írt az 1709-es télről. Feljegyzései alapján a Versailles-i palota szökőkútjai és csatornái is befagytak, ami szimbolikus képet festett a királyi udvar hanyatló gazdasági helyzetéről. Az udvar ellátása rendkívül nehézzé vált, és több feljegyzés is arról szólt, hogy a nemesek is kénytelenek voltak korábban általuk nem ismert nélkülözésekkel szembesülni. Voltaire korai levelezésében és írásaiban is megemlíti az 1709-es telet. Bár művei inkább filozófiai és társadalmi kérdéseket boncolgattak, a hideg időjárás hatásairól szóló megjegyzései rávilágítanak arra, hogy ez a tél még a művelt elit életét is alapvetően befolyásolta. Bár Vivaldi híres műve, a „Négy évszak” nem kifejezetten az 1709-es télre utal, egyes zenetörténészek úgy vélik, hogy a rendkívüli időjárási események ihlethették a darab hideget, fagyot és küzdelmet idéző részeit. A „Tél” tétel feszültséget keltő dallamai hűen tükrözik a korabeli nehézségek légkörét. Az 1709-es tél során készült népi faragványok és szöveges feljegyzések gyakran ábrázolták a dermesztő hideget és annak hatásait a mindennapi életben. Magyarországon például a krónikákban található utalások szerint a befagyott folyókon keresztül menekültek az emberek egyik településről a másikra, ami a korabeli túlélési stratégia fontos része volt.
Az 1709-es tél emlékeztet minket arra, hogy az időjárási szélsőségek milyen mértékben befolyásolhatják az életünket. A mai klímaváltozási folyamatok párhuzamot mutathatnak az akkori időszak időjárásának változásaival, ám az emberi tevékenység most sokkal nagyobb szerepet játszik. A „Nagy Fagy” tapasztalatai alapján fontosnak gondolom az agrárium ellenállóképességének növelését modern technológiákkal. Az energiaellátás biztosítása szélsőséges időjárási körülmények között is feltétlenül szükséges feladat. A társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése is elengedethetetlen, hogy a legkiszolgáltatottabbak se szenvedjenek aránytalanul nagy károkat. Ez a történet nemcsak a múlt egy rendkívüli eseménye, hanem egy tanulságokkal teli példa arra, hogy az éghajlat milyen drasztikus hatással lehet az emberiségre. Ne feledjük, hogy a természet erői mindig is meghatározó szerepet játszottak a történelem alakításában.