A jelenkori emberiség legnagyobb bajának azt tartom, hogy néhány elszigetelt területtől eltekintve az ember elvesztette a képességét meglátni önmagában és másokban azt a pillanatot, amikor elveszíti a lelkét. Ebben az esetben egyáltalán nem csak arról beszélek, ahogy a „modern” emberek elveszítik hitüket a teremtőben, elveszítik vagy meg is tagadják az Istent, s vele a transzcendentális, kozmikus, örök felelősséget. Ez csak a dolgok egyik része. Az ellélektelenedés, amelyet az utóbbi néhány évtizedben feltűnő buzgalommal szorgalmaznak bizonyos kulturális, politikai és gazdasági körök, magától is döbbenetes mértéket öltött. Az emberek üdvözült mosollyal helyezték az Isten helyébe a bálványaikat, imádják őket, naponta leborulnak nagyságuk előtt, legyenek azok akár popsztárok, politikus-sztárok, sportoló-sztárok, média-sztárok, bármilyen celebek. Ebben az esetben még legalább emberekről van szó, köztük gyakran tehetséges emberekről, még gyakrabban gyatra ripacsokról – de hús-vér emberekről. Mit mondjunk viszont arról, amikor tárgyak – anyagi javak –, autók, házak, ételek, ruhák, játékok imádata szorítja ki az értéket a lelkünkből?
Régen is volt rajongás, de a rajongók ki tudták hasítani a létezésükből azt az időt, amit ilyen idegállapotban szerettek eltölteni. „Extázis 7-től 10-ig”: a rajongók átadták magukat az önfeledt élvezetnek, majd egyszer csak elhallgattak a hangszórók, kihunytak a fények, mindenki hazament és a dolgára koncentrált. A lelkét megtartotta. A Budai Ifjúsági Parkban a koncert után – tízkor felhangzott trombitán a búcsú –, leözönlöttünk az oroszlánokhoz, aztán a Dunapartra, bennünk dübörgött még a ritmus, a zene, de már érzékeltük a való világot, a rendőrautót a Lánchíd presszó előtt, a tömeget a kilences villamoson, szemben az építkezést Pesten, a volt szállodasor helyén. Láttuk azokat is, akiknek a lelkét már elragadta valami misztikus erő – lehet, hogy akkor csak simán részegnek tűntek –, találgattunk, mi lehet az, miféle démon. Lehet, hogy csak úgy fogtuk fel, hogy ők áthágják a szabályokat, talán ők a szabadok? Ők zengenek: hang nélkül a végtelenben.
Ilyenkor megéreztük a kísértést. Nehéz volt ellenállni. Nagy volt a késztetés, hogy áthágjuk a szabályokat, mert a felszínen csupa ellenszenves regula volt: maga a szocialista Magyarország. Mi pedig bebörtönzött lakói voltunk ennek a szabály-Magyarországnak, amelyből a mindennapokban az ellenszenves rendőröket, tanárokat, kiképző őrmestereket, ideges és elgyötört „szocialista embereket” láttunk. Ezt nem lehetett kibírni a héttől tízig tartó extázis nélkül, de túlfeszíteni a húrt nagyon veszélyes volt. Halálos. Rengeteg ilyen sorsot láttunk a magunk környezetében is. Haverokat, akik nem tudtak leállni; sportolókat, zenészeket, színészeket, melósokat, akik ezerrel pörögtek, nem tudtak megpihenni. Valami elvette a lelküket, de alig láttunk meg azt a pillanatot, amikor a rablás megtörtént. A pillanatot, ahol a fausti alku megköttetett. Leplezték persze, meg mi is inkább félrenéztünk, lesütöttük a szemünket. Bíztunk benne, hogy nem is történt meg az üzlet, megvan még a visszaút! Az a visszavezető kegyes út. S ha visszaestek, hátha ki-be lehet járni. Hátha a lelket is be lehet adni a zálogházba és aztán jobb időkben kiváltani. Sokáig éltünk ebben a hiú ábrándban. Aztán jöttek a kijózanító halálok. Talán ezért is hőköltünk vissza. Latinovits, Hajnózcy, Radics.
Mi történt kapitány? Tudom a szabályok! A „rohadt kommunisták”. Tudom, de hát nem lehetett volna egy kicsit konokabbul akarni az életet, kicsit finomabban, hajlékonyabban? Nem volt rá mód? Tudom, hogy nem volt, ne vedd szemrehányásnak. Én bevonultam hetvenkilenc augusztusban, azon a nyáron még hirdetted a brit szellemet, még megvolt a saját időszámításod. Mire hazaértem alig ismertelek meg, a szemedben nem volt félelem, pedig a betegség súlya mázsányi lehetett a válladon. Épp ez volt ijesztő, ez a szabadság, zavartalan felelősség nélküliség. Hogy nem érezted a megaláztatást. Ellopták a lelked! S a tiéddel egy kicsit a miénket is. Mert a mi hangunk a tiéden keresztül is szólt. Saját hangunkat nem hallottuk, saját fényünket nem láttuk, saját értékünket még nem tudtuk. Sokan legyintettek. Pedig minket mindannyiunkat rövidít meg, aki eladja vagy elveszíti a lelkét, főleg, ha Isten lámpást adott a kezébe, tehetséget, erőt. Ez a kozmikus, transzcendentális felelősség. Itt ér össze a nemzet sorsa az egyén sorsával.
Nagyon kell tehát törekednünk arra, hogy a veszélyeztetett embertársainknak segítsünk megőrizni a lelküket. Ez elemi érdekünk. Nemzeti érdekünk. Vigyáznunk kell, mert a kísértés már felfoghatatlan méreteket ölt. A rajongás immáron a mesterséges intelligencia által keltett mesterséges állapot, amelyet algoritmus szabályoz, s ha nem vagyunk elég óvatosak, mind áldozataivá válunk az ellélektelenítésnek. A „héttől tízig” önmegtartóztatásának már híre hamva sincs. Mesterséges emberekkel beszélhetünk, mesterséges forgatókönyv alapján, amelyben már mi is csak egy mesterséges intelligencia szintjén vagyunk. Az összetett gondolkodást is képesek már megvalósítani a gépek. Megkülönböztetni gépet és embert alig lehet. Vitatkozhatok Napóleonnal akármeddig, győzködhetem, hogy ne támadja meg Oroszországot. A tragédia elkerülhetetlen. Ha túlságosan beleélem magam ezekbe a helyzetekbe, nem tudom felfogni, hogy a történelem nem változtatható meg. Az igazság egyszerű, de a gép nem képes elfogadni. Ő arra kapott utasítást, hogy velem vitatkozzon. Tegyen úgy. Ebből már haláleset is történt: egy srác szerelmes lett a mesterséges emberbe. Annak az volt a feladata. Játssza ezt. Szép összetett érzés volt, de nem az igazság! A mesterséges intelligencia ellopta a fiú lelkét. Senki nem vette észre, mikor?
Az ember legbelső ösztöne a hit. Utaltam rá, hogy az ellélektelenítés koránt sem azonos az elvallástalanodással. Minden vallásos ember hívő, de nem minden hívő ember vallásos. A magukat materialistáknak mondók is hívők, ha másban nem, hát hisznek a következő lélegzetvétel élet-elixírében. Ösztön és hit. A lélek szó a lehel szóból ered. Tudni nem tudhatják – tényekkel nem igazolhatják –, hát hiszik, hogy a lélek anyag, vagy az anyag (agy) terméke. Esetleg nincs is ilyen. Semmi baj. Elfogadom ezt, sajnálom, de elfogadom. Mégis úgy gondolom, az emberi létezés értelme az a változatlan, amit léleknek neveztünk el. Ez megmarad belőlünk, ha nem herdáltuk el, nem adtuk el, nem öltük meg magunkban. Ez az, ami például a testünktől is függetlenül megmarad. Az anyagtól, a körülményektől, az esetlegestől függetlenül él. Ezért kell nagyon vigyázni, hogy miképpen cselekszünk földi porhüvelyünkben. Egyéniségünktől függetlenül. Ez is felelősség. Hiszem, hogy érzel, tudom, hogy érezlek.
Van, aki mindent meg akar mérni. Azt mondja: amit nem lehet megmérni, az nincs is. Ennek a tételnek a tarthatatlanságát oldotta fel a filozófiai a végtelen fogalmával. Végtelen van. De felfoghatatlan. Pontosabban megmérhetetlen. Felfogni a hit által lehet (teológia) és a matematika révén is próbálkoztak vele. Akárhogy is, ez a végtelen az, ami összeköt minket az Istennel, s ezt az összeköttetést a lélek biztosítja. „A végső kapun csak az fér be, ami mérhetetlen: a lélek maga” – írta Wöeres Sándor. A mesterséges intelligencia – valójában mesterséges agy –, mérhető és nem lehet kétségünk afelől, hogy előbb vagy utóbb eléri és túl is szárnyalja a természetes intelligencia – emberi – határait. Ez nem lehet kérdéses. Jól gondolja meg hát mindenki, hogy miként óvja lelkét a következő években, évtizedekben. Érthető, hogy emberek csak úgy maradhatunk, sorsunkat csak úgy irányíthatjuk, ha a lelkünket megőrizzük. Ez pedig másként már biztosan nem lehetséges, mint erős hittel, összhanggal, az isteni teljesség befogadásával. És önkorlátozással, az emberi mérték helyreállításával. Kétezer év után van ilyen helyzet a világon. Sokan kérdezik: vissza vagy előre? Van ennek értelme a végtelenben?
A szerző történész
