Kumakiri Kazuyoshi története azért is nagyon érdekes az európai nézőnek, mert ez a film valami másról, elsősorban magáról a visszaútról szól, amelyet 24 éve nem látott szülővárosáig és az apja koporsójáig megtesz Yoko.
A címszerepben Kikuchi Rinkót láthatjuk, akit 2006-ban a Babel című film főszerepéért Oscar-díjra jelöltek.
Yoko a filmben 42 éves, Tokióban él, és hikikomori, vagyis olyan magányos ember, akinek a külvilággal már szinte nincs kapcsolata. Egy távoli internetes felületen látja el az ügyfélszolgálatot, gyorsételt és minden mást is a netről rendel, éjszaka a laptopjából jövő képsorokra és hangokra alszik el.
Ebből a, lefokozott létből ébreszti fel a sógora, aki apja halálhírét hozza Aomoriból, ahonnan Yoko 18 évesen lelépett, részben az apja durvasága miatt, részben, mert azt hitte, könnyebb és sikeresebb élete lesz Tokióban.
Autóval vágnak neki a Tokió és Aomori közti, 658 kilométernek öten: Yoko, a húga, a sógora és a két gyerekük, hogy időben odaérjenek a temetésre, amely két nap múlva, délben lesz.
Az egyik autós pihenőnél azonban az egyik eleven gyermeket baleset éri, és a szülők úgy száguldanak vele a kórházba, hogy Yokót hátrahagyják.
A nőnek tönkrement a telefonja, nem tudják hívni, és ő sem éri el a rokonait. Yokónak tehát pénz, iratok, telefon és minden holmija nélkül kell eljutnia Aomoriba, az apja temetésére.
Ha azt kérdezzük, hogy történhetnek ilyen fura véletlenek, mi az a lélekben, a gondolatokban, amely letérít minket az egyszerű utakról, akkor érdemes Yokót követni, aki, amíg a rokonai esznek a parkolóban, elkóborol kicsit, megtalál egyvízpari ligetben egy kopott régi paravánt, és eszébe jut, hogy valaha az apjával jártak ott, és a fejüket a lyukakba dugva fényképezték egymást. Már nem tudni, milyen alakokat ábrázolt valaha a paraván.
Yoko megidézi az apját, aki talán vele egykorú lehetett, amikor utoljára látta, és beszélni kezd hozzá a régi dolgokról, és arról, hogy sok mindennel megbántotta az apja, és még nem tudott neki megbocsátani.
Ezek azok az érzések, amelyek Yokót messzire repítik a rokonaitól, akik másképp éreznek, mint ő, és ezek az érzések és gondolatok azok is, amelyek ráhelyezik arra a pályára, amelyen végig kell mennie, ha vissza akar jutni Aomoriba, és összekapcsolódni azzal a lánnyal, aki valaha volt.
Objektum doboz
Bánat, vádaskodás, önvád, önbüntetés, áldozathozatal, türelmetlenség, megadás, engesztelés és hála: sok-sok stáción át vezet az út visszafelé.
Yoko amíg úton van, újra meg újra „találkozik” az apjával, a saját érzéseivel, a múltjával, és nem is kevés új, idegen emberrel.
Olyanokkal, akik segítik, vagy éppen a segítségét kérik. Mások átverik, vagy megbotránkoztatják, megalázzák, kihasználják, vagyis támogatják abban is, hogy megbüntesse magát, elérje a fájdalma legmélyebb pontját, ahonnan már fölfelé vezet a belső út. És lesznek az úton olyanok is, akik öntudatlanul feloldozzák.
Van, akitől sálat kap, van, akitől a rejtett titkát vagy zöldségeket, automatás levest, kézfogást, és persze az egész úttól, hogy újra tud beszélni és ha kell, hallgatni, adni és kérni, tud magához és másokhoz kedves lenni, tud türelmes és hálás lenni azért, hogy kézről kézre adták, és segítettek neki hazatérni.
A bibliai tékozló fiú némi dorbézolás után hazatért, de nemcsak az volt a jutalma, hogy lakomával ünnepelve fogadta, és a fő helyre ültette az apja, hanem az is, hogy az apja még élt.
Yokónak azért kell hálát adnia – egyáltalán, ha sikerül neki –, hogy még odaérjen, ha szakadtan, éhesen, piszkosan és fázva, és félig-meddig megerőszakolva is, az apja temetésére.
Sokfelé játszódhatna a világban ez a film, ahol autópályák és autós pihenők meg olcsó panziók és hikikomorik vannak, és a benne rejlő gondolatok, mint a harangok, messze visszhangoznak az atomizálódásba belefáradt, belekeseredett családok és a magányos emberek felett. A balladisztikus szerkezetnek köszönhetően pedig mindenki Yoko és az apja története mellé mesélheti a sajátját is.
658 km – Yoko utazása – 658 km – Yoko no Tabi – 2024
Japán filmdráma – 112 perc
Rendezte: Kumakiri Kazuyoshi
9/10
