Az önimádó „himnusza”

Legutóbbi konzultációnkon a ChatGPT arra kényszerült, hogy beismerje a nyilvánvalót: „nem emberi értelemben” képes alkotni vagy értelmezni az irodalmat, költészetet. A „nem emberi” jelzi, hogy az, amit az algoritmus létrehoz, „nem művészet”, mert a műalkotás (például Sík Sándor szerinti) esztétikai többletét sem hozza létre. Az esztétikai többlet azt jelenti, hogy nem okosabb leszek tőle, hanem „valamiképpen több ember”, nemcsak eszemre hat – és eligazít gyakorlati vagy elméleti hasznosságával –, de „egész ember-mivoltomat” megragadja.

Nemrég célirányosan ösztönözték a mesterséges intelligenciát (virtuális ostobaságot), hogy dalt készítsen az „agymosott narancsék” ellenében az önimádatba fröccsenő politikusról (aki „egy páratlan kincs, neki kezet csókolni kell”). Alkalmat kínáltam ezért a robotnak, hogy a hibát korrigálja – ami nem az ő hibája, nem tehet róla, nincs morális kódja a feladatteljesítés helyességének megítélését illetően. Arra kértem, írjon egy dicsőítő verset, egy himnuszt az erkölcstelen, narcisztikus emberhez. Néhány másodperc alatt elkészült a „mű”, s tartalmilag elgondolkodtató lett az eredmény – ebből is lehetne egy „sláger”. Mivel konkrét nevet nem említettem (ellentétben a fenti dicsdallal), érdemes a szöveget adott helyzetre vagy személyre is rávetíteni (feltételezem, hogy sokaknak volt már dolga önmagát imádó emberrel).

Nem foglalkoztam sokat a műfaj és a téma ellentmondásával – tudniillik, a himnusz ódai emelkedettsége nehezen fér össze a nárcisztikus, erkölcseiben megkérdőjelezhető személy dicsőítésével. Ez inkább a szarkazmus, a gúny lehetőségét rejtette magában, mert ugyan a reneszánsz panegyricusokban is félistenné magasztosultak a méltatlanok, ám a szövegbe ekképp már bele volt kódolva az ellentétes értelmű olvasat. A dicsőítő verseket író költőket epigrammájában bíráló Janus Pannonius szerint „Hangyakarok cipelik náluk a mennykövet is”, és olyan költők fecsegéséről beszél, „Kiknek az éhség volt ihlete, semmi egyéb”, ennek ellenére maga is szerzője volt több ilyen versnek. Kíváncsi voltam viszont arra, hogy a robot számára a dicsőítés (és a himnuszműfaj poétikai követelménye) vagy az önimádat és az erkölcstelenség lesz-e a kulcsszó.

Első kísérletét kritikával illettem a gyatra „költői” kivitelezés miatt, noha elismertem, hogy a „szívedben az önszeretet árnyéka”, vagy a „mosolyod mögött a sötét árulás szaga”, s még inkább a „szavaid mézbe mártott tüskék” – különösen az utóbbi metafora – egészen ígéretes. A robot nem vette zokon a kritikát (ami nem mindig mondható el a hozzá hasonló, viszont élő fűzfapoétáról). „Örülök, hogy a tartalom elnyerte a tetszésedet” – írta, és önként ajánlkozott a javításra, remélve, hogy az újabb változat jobban fog tetszeni.

Nem tudom, hogy kit illetnek a szerzői jogok (amúgy a „szobakatedra” kereteit nézve, a „tananyagban” való idézésre általában nem vonatkozik a tiltás) – talán a kérdés vagy utasítás megfogalmazóját. S mivel a közlés a legszükségesebb szövegjavításokat, az ütemezés miatti verstani korrekciókat, a zenei-képi lírai koherenciát szolgáló módosításokat, illetve a kisebb-nagyobb rímfinomításokat is magában foglalja anélkül, hogy alapvetően megváltoztatná az első tartalmi szint jelentését, úgy vélem, aggályok nélkül közölhetem a ChatGPT-vel közös szerzeményt.

Annyit még előre bocsátok, hogy az esztétikai többlet nélkül keletkező tetszés elve akár a mesterséges intelligencia által generált szövegben is érvényesülhet, ám megítélésem szerint az a három retorikai elv közül csak az egyikre vonatkozik, a mozgósításra. A „movere” mellett nem vagy csak részben jelenik meg a „docere” (tanítani) és egyáltalán nem a „delectare” (gyönyörködtetni) funkciója. Sok remekműben domináns lehet a retorikai szándék – lásd csupán az illusztráció kedvéért Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady verseit. Ám a Sütő András-féle találó mondat a versek esztétikai hatásáról (az Anyám könnyű álmot ígér című regényében iskolás unokahúga mondja, hogy ő is tudja ezeket a szavakat, csak neki nem jutnak eszébe) nem pusztán annyit jelent, hogy ő is ezt szerette volna mondani, de a költő kimondta helyette. Azokat az éppen megfelelő szavakat (és nem mást, nem többet, nem kevesebbet) az éppen megfelelő sorrendbe kell rakni, így hozva létre azt a Németh László kritikai ars poeticájában emlegetett irreverzibilis „vegytani” kölcsönhatást, ami művészivé avatja a kompozíciót. Beleszóltam tehát a legfontosabb értelmezői mozzanatba, a relációs viszonyba. Lássuk!

„Ó, te önző fény, mindent elragadsz,/Nárciszi lelked tükre felragyog./Szemedben csillag, szívedben árnyék,/S mások kárából nő imádatod./Erkölcs nélkül nincs határ előtted,/Hazugság és bűn, minden tetteden./Szavaid mézbe mártott tüskék –/Ármány ködjével fodros fellegen./Mosolyod hazug, varázsod csalfa,/Mögötte sötét árulás szaga./Álarcba bújik képmutatásod,/S vad szíved átka szelíd szavakba./Csillagok között középső csillag,/Az igaz érzés messze elkerül./Mások sorsa is csak játszma-kellék –/Egyszer az árnyék a fényedre ül./Mindent elragadsz, semmit se hagyva,/A föld elfelejt, vár az ítélet./Az üres tükör előtt majd megállsz,/S nézed önmagad: a mély sötétet.”

(Kiderült tehát, hogy a robotköltőt nem a műfaj, hanem a téma vezette, s az a tapasztalat is fölerősödött, hogy képességei csak olyan nyers szöveganyag generálására teszik alkalmassá, melyen – a mesterséget illetően – még sokat kell dolgozni, viszont a sok toldás-foldás sem lehet garancia arra, hogy művészetként tekintsünk az eredményre. A fölösleg közül kellett a megfelelőnek tűnő szavakat kiemelni, s azokat megfelelőnek tűnő sorrendbe rakni. További magyarázatot – például a lehetséges üzenetről – most nem írok a javított „vershez”.)

A szerző irodalomtörténész

Elolvasom a cikket